Ne kössünk ki Tortugán

A tegnapi gyorstájékoztató szerint júliusban 8264 gyermek született, ami csaknem azonos az egy évvel korábbi születésszámmal, az elhunytak száma 10 056 fő volt, 345-tel több, mint az előző év azonos hónapjában. Az is ismert, hogy hazánkban 1981 óta folyamatosan kevesebb gyermek születik, mint ahány honfitársunk távozik e világból, emiatt nem egészen négy évtized alatt majdnem egymillióval csökkent az ország lélekszáma. Már kevesebb mint 9,8 millióan vagyunk, ami azt jelenti, hogy visszacsúsztunk az 1955. évi szintre. De míg akkor – az úgynevezett „Ratkó-korszak” végén – még több mint 210 ezer gyermek jött világra, tavaly már csupán 91 és fél ezer. S ha az idei első fél évi 43 ezres születésszámot nézzük, az idén valószínűleg nem érjük el a kilencvenezres szintet sem.

De mielőtt még valamiféle „turáni átoknak” neveznénk a magyar népességfogyást, gyorsan jegyezzük meg, hogy az Európai Unió egyre több országában is csökken a populáció. Ahol pedig nő, ott – néhány kivétellel – nem a természetes szaporulat, hanem a bevándorlási többlet duzzasztja a népességszámot. A legnagyobb mértékű migrációs többletet (2016-os adatok szerint) Máltán, Luxemburgban, Svédországban és Ausztriában regisztrálták. A gyarapodó népességű országok közül például Németország, Finnország és Lengyelország természetes fogyásból származó népességcsökkenését a migrációs többlet ellensúlyozta.
Erre az összeurópai kihívásra reflektálva Orbán Viktor a tavaly májusi II. Budapesti Demográfiai Fórumon azt a kérdést tette fel: miként szerzünk új matrózokat a hajónk fedélzetére? Kikötünk Tortugán, és összeszedünk mindenkit, akit ott találunk? Vállalva ezzel a kockázatot, hogy bár lesznek matrózaink, de egyszer majd olyan irányba tekerhetik a kormányt, amit mi nem akarunk? Vagy egy gyermekszületést ösztönző családpolitikával saját magunk állítunk ki elegendő matrózt és hajózólegénységet? A korántsem költői kérdésre azt a választ adta, hogy a magyar kormány jövőképének középpontjában a család áll, ezért az a fő cél, hogy Magyarországon minél több gyermek szülessen, „mert ha van gyermek, akkor van jövő”. A népesedési fordulat első feltételének azt nevezte, hogy 2030-ra 2,1 százalékra kell emelni a teljes termékenységi arányszámot, vagyis a magyar nők átlagosan legalább két gyermeket szüljenek életük folyamán. Ez a szám a 2010-es 1,25-ről mára majdnem 1,5-re emelkedett, ennek ellenére évek óta csupán kilencvenezer körül ingadozik a születések száma, mert bár több gyermeket szülnek, egyre kevesebben vannak a szülőképes korú nők.

A gyermekvállalási kedv növekedését az első három Orbán-kormány családközpontú gazdaság- és társadalompolitikával, fokozatosan bővülő anyagi támogatásokkal, kedvezményekkel segítette, a jövő évi költségvetésben pedig minden eddiginél több pénz, kétezermilliárd forintnál is több jut a családok támogatására. Ez a GDP csaknem öt százaléka, s kétszerese a fejlett országok átlagának! A szinte egyedülálló családpolitika azonban mindeddig nem hozott áttörést, ezért Orbán Viktor az áprilisi választás után bejelentette, hogy húsz-harminc évre szóló átfogó megállapodást szeretne kötni a magyar nőkkel a magyar jövőről, mert a demográfiai fordulat végül is rajtuk, az ő döntésükön áll vagy bukik. A hamarosan induló nemzeti konzultáció – amelyben persze a férfiak is részt vehetnek – ezt a megállapodást, s a rá épülő családpolitikai akciótervet hivatott megalapozni, ezért jó lenne, ha minél többen bekapcsolódnának a közös gondolkodásba.