Tamáska Péter

Vélemény és vita

Napimádók

Múlt vasárnap futott ki az utolsó menetrendszerű hajó a keszthelyi öbölből.

Megtette a maga tiszteletkörét a mólónál, aztán a borongós fényben elindult Badacsony felé. Ahogy a hely szelleme, a genius loci diktálja, ilyenkor az utasoknak legalább a fele helybéli, búcsúznak a nyártól és várják a bort szűrő őszt. Ha szerencséjük van, összejön egy társaság a badacsonyi dzsipre: a nyitott és szétesni látszó GAZ olyan gyorsan rohan fel a meredeken a Kisfaludy-ház felé, mintha a sofőr egy vadnyugati film hőse lenne. Időnként durranások hallatszanak – ijesztgetik a szőlőre éhes seregélyeket –, kutyák ugatnak, s rémült gyalogosok ugranak félre, a Kisfaludy-ház teraszáról pedig édeskésen szól a gyönyörű cigányzene. Tempefői útirajzait idézem – akit az antikváriusom szerint Sibelius Perleberg Arturnak hívtak –, hogy a legszebb hely a világon a Badacsony hegye, és a legkellemesebb időtöltés ott ülni a nagy kövek tövében, kezünkben egy pohár borral, s nézni a hegyeket, a tengert idéző messzi vizet, elmerengve valamely kedves régi verssoron. A táj ezüstös, mintha Udvardy Erzsébet festette volna.

Hétfőn, az utolsó menetrendszerű járat leállta után aztán váratlanul mégis berobban az utolsó, igazi nyári nap. A keszthelyi szigetstrand megtelik a napimádók szektájával. A hőség rezgő függönyén keresztül is átszüremlenek az elkövetkező ítéletidő, az özönvíz hírei. Minél több forró sugarat – morogják maguk elé a napimádók, s olyan megadással fekszenek a sziget faburkolatán, mint azok az ind hitvesek, akik férjük halotti máglyáján akarnak elhamvadni. A józanabbak a bazársoron, a Csaba borozóban búcsúztatják a nyarat, s rezignáltan állapítják meg, hogy májusig nem sok öröm vár rájuk. Szánalom, részvét és megrendülés költözik a szívünkbe egymás iránt, s nem minden ellágyulás nélkül koccintunk.
S ha már jön az özönvíz, próbáljunk valamit tanulni a halaktól is – jegyzem meg. Ahogy Örkény is megtette volna Ezüstpisztráng című remekművében, ha látott volna ezüstpisztrángot. Megjött az áradás, egyre nagyobb a jelentősége a szerencsének, néha még a menők is nulláznak – olvassuk ihletetten a perlaki (Prelog) vízi erőmű csatornáján folyó 61. horgász-világbajnokság híreit. Kiválóak a nagy testű márnák, nyerni lehet velük. Az izgalmas halfajták közt böngészve felfedezzük a szilvaorrú keszeget, a fejes domolykőt, a paducot, a leánykoncért és így tovább. A Dráva másik, horvát oldala nincs is olyan messze tőlünk, autóba vágódunk. Az országúton tetemes átfolyások, nyomunkban szökőkút.

A perlaki erőmű csatornájánál a parton állnak a versenyzők, a víz majd két métert áradt, zavaros, gyors, tejeskávészerű. Autók tömege, 8-10 ezer néző, ragyogóan süt a nap, az ember élvezi ezt a sok gyönyörűséget, aztán újra leszakad az eső. Alsódomboru polgármestere az ottani horgászszövetség faházába invitál, egyike a határ menti együttműködés kezdeményezőinek. Míg kint a parton megy az eredmények számolgatása, itt már gőzölög a pincepörkölt. (Bár a perlaki járás 1941-ben visszakerült Magyarországhoz, vendéglátóink csak horvátul tudnak. Igaz, a vendégmunkásként felszedett furcsa németség nem ritka.) Elbeszélgetünk időjárásról, halakról és a környékbeli borokról, egyre több a felköszöntő, s társunk, a Georgikon oktatója gyönyörrel és szakértelemmel fordít. Szerencsés történelmi tudat a horvátoké, a győzteseké. Az usztasamozgalom elindítóját, az 1947-ben háborús bűnösként kivégzett Kvaternikot éppúgy tisztelhetik, mint Gotovinát, az alvilágból jött tábornokot, aki kiűzte a szerbeket. S dicsérik Noé apánk szőlőjét, a nohát, amelynek fürtjei duzzadtak, s ellenállnak az EU tilalmainak és a rothadásnak.