Multikulti karnevál

A nyelvi és kulturális különbségeket csak a világméretekben űzött társcsere és a kereskedelem tompítja – mondja a liberális oldal, s multikulturális karnevált varázsol a brazíliai világbajnokságból.

A nemzeti oldal hívei vb-hazafiként nemzeti színekbe öltöznek. Liberálisoknak és hazafiaknak egyaránt igazuk van, tehát mindkét oldal tévedésben leledzik – mondja erre a sokat látott szkeptikus, akit zavar a karneválozók sokszor ízléstelen és tapintatlan viselkedése. S hozzáteszi, a brazil sokszínűségnek azért mély történeti gyökerei vannak, hiszen a portugálok nem gyakoroltak különösebben kegyetlen uralmat gyarmataikon, és szívesen keveredtek színes alattvalóikkal, nem úgy, mint az angolszászok.

Volt idő, hogy a Bayern-szurkolók autójukra azt a blaszfemikus szöveget ragasztották: „Az FC Bayernen kívül más isteneid ne legyenek!” Míg a klubhűség és fanatizmus jól összefért az üzlettel, addig a német nemzeti csapatnak való szurkolás sokkal visszafogottabb volt. Sok helyütt – főként az iskolákban – nem vették jó néven a német nemzeti zászló lengetését, mintha a német egyesülés után főképp az iskolákba és az állami munkahelyekre beköltözött volna az NDK minden nacionalizmustól rettegő szelleme. (Egy különleges pillanat azért ott is volt, amelyet az elvtársak kénytelenek voltak megünnepelni, s azóta a történelemkönyvekbe is belekerült. Az 1974-es, az NSZK-ban rendezett világbajnokságon Jürgen Sparwasser, az NDK csatára úgy lőtte be a győztes gólt a későbbi világbajnok nyugatnémetek kapujába, hogy az örök üzenet maradt egy rossz csillagzat alatt született s gyorsan kihunyt állam létéről.) A 2006-os világbajnokság óta azonban, amikor az esélytelen németek harmadikként „Vizeweltmeisterek” lettek, megint úgy lobognak a nemzeti zászlók, ahogy hajdan 1848 berlini barikádjain.

Egy holland lap, a Volkskrant kimutatása sokatmondó: a vébére nevezett 736 játékosból 85 nem abban az országban született, amelynek a színeiben játszik, 247 pedig kettős állampolgár. A holland csapatban kilencen ilyenek, van ghánai és kongói köztük, s ötük surinami útlevéllel rendelkezik. Kamerun csapatában francia állampolgár is játszott, s a franciák, a „Bleus” kerete egy olyan afrikai válogatott képét mutatta, amelyet nem hatott meg a világ legvérforralóbb nemzeti himnusza, a Marseilles sem. Mint hírlik, a francia rendőrök megkülönböztetett figyelemmel nézték a Németország-Algéria találkozót, féltek, hogy algériai továbbjutás esetén egy francia-algériai összecsapás az arabok lakta külváro­sokban zavargásokhoz vezet. (Hasonló képletet adna egy német-török tétmérkőzés, amelynek ugyancsak nem a befogadó nép „fokozott idegengyűlölete” lenne az oka.) A svájciak, a „Nati”-nak becézett tizenegy felállása és az egész keret olyan volt, mintha egy bevándorlólistáról másolták volna ki: a törzsökös svájciakat fél kézzel is meg lehetett számolni. Joachim Löw csapata is megfelel a multikulturális elvárásoknak, kedvencét, Sami Khe­dirát még Schweinsteiger sem meri bírálni. (Harcos és elégedetlen németpárti individulisták szerint Jogi, azaz Löw csak azért tette be a keretbe az olasz ligában sem különösebben feltűnő Shkodran Mustafit a csapatba, hogy ezután senki se vonhassa kétségbe világpolgári elkötelezettségét.) Hol vannak már azok az idők, amikor még Sparwasser és Gerd Müller dobogtatta meg a német szíveket? Ha szó esik róluk, a javakorabeli németek tekintete mindig révedező lesz.