Mozaikból gránit

„Nem ok nélkül választottuk jelszavunknak Kölcsey megállapítását, hogy ahhoz, hogy a hazát magáénak érezze valaki, szabadság és tulajdon kell” – mondta a huszonöt évvel ezelőtti első szabad választások első fordulója előtt két nappal a budai választópolgárok előtt elhangzott választási beszédében Antall József, az MDF elnöke, akit két hónappal később az új, demokratikus Országgyűlés Magyarország miniszterelnökévé választott. A polgári átalakulás és a nemzeti megújhodás programját meghirdető kormány feje – civilben történész – tudatosan nyúlt vissza a másfél évszázaddal korábbi magyar reformkor kettős eszményéhez, amely az 1848-as polgári forradalom törekvéseinek középpontjában állt. Az 1848-as III. törvénycikk világosan és pontosan rögzítette, hogy mi a független felelős kormány tagjainak kötelessége, amikor előírta, hogy a miniszterek felelősségre vonathatnak minden tettért vagy rendeletért, mely az alkotmány biztosítékait, az egyéni szabadságot vagy a tulajdon szentségét sérti, s általuk hivatalos minőségükben követtetik el.

A legtöbb magyar emlékezetében 1848. március 15. vezérmotívuma, leglátványosabb eseménye természetesen a Pilvaxtól az egyetemen át Landerer nyomdájáig és a Nemzeti Színházig Petőfi és mások által is a nap folyamán többször nyilvánosan elszavalt Nemzeti dal, amelynek négysoros refrénjét együtt ismételte a nemzetté egyesült sokaság. „A magyarok istenére / Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!”  Minden korabeli sajtóbeszámoló, tudósítás kiemelte ezt a többször megismétlődő katartikus esküt, ahogy a többezres nép levett föveggel, fölemelt ujjakkal, hangosan, fokozódó erővel mondta el a szavaló után a vers refrénjét. Amikor Irinyi József nem sokkal dél előtt kihozta Landerer nyomdájából Petőfi Nemzeti dalának első, cenzúra nélkül kinyomtatott példányait, hogy szétossza a zuhogó esőben várakozó diákoknak, polgároknak és parasztoknak, „a hulló esőben égből látszott reájok szállani a keresztelés vize” – írta a Pesti Hírlap 1848. március 16-i tudósítása. Petőfi maga azt írta naplójába, hogy „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs…”

Bár sikerült minden erőszak nélkül „logikailag a forradalom legelső lépéseként” szabaddá tenni a sajtót, s a pesti városháza magyar és német polgárai nevében Rottenbiller Lipót polgármester aznap délután aláírta a Pilvax kávéházi ifjak által megfogalmazott 12 pontot, Pest a békés polgári átalakulásnak mégis csak a mellékszínpada volt. A főszereplőknek és a legfontosabb eseményeknek Pozsony és Bécs volt a helyszíne 1848 márciusában és áprilisában. A rendi országgyűlés alsótáblája Kossuth indítványára és szövegezésében március 3-án elfogadta azt a felirati javaslatot, amely kimondta a közös teherviselést, az úrbéri viszonyok – kármentesítéssel összekötött – megszüntetésével az érdekegyesítést, a nép politikai jogokban illő részesítését, továbbá „minden más befolyástól független nemzeti kormány” létrehozását. Az országgyűlés alig három hét alatt megalkotta azt a harmincegy törvényt, amely megalapozta a magyar társadalom polgári átalakulását, a polgári alkotmányos államszervezetet, s V. Ferdinánd király április 11-én szentesítette az új törvényeket, a gróf Batthyány Lajos vezette első – kizárólag arisztokratákból és nemesekből álló – magyar kormány ekkor tette le az esküt az uralkodó előtt. Ez azonban egyáltalán nem volt furcsa, mert miután a lakosság alig öt-hat százaléka tartozott a (szabad királyi városokban élő) polgársághoz, a reformkorban a magyar politizáló réteg túlnyomó többsége a fő- és a köznemesség soraiból került ki.

A polgári forradalomnak egyébként nem a polgárság volt a fő haszonélvezője, hanem a társadalom nyolc–kilenctizedét alkotó jobbágyság. A vidéki nép kilencmilliós tömege nemcsak a politikai jogoktól, de a polgári és magánjogi jogosítványok jelentős részétől is el volt zárva, ezért írta Széchenyi a Stadium előszavában: „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni! – ím, ez, amit 1832-ben teljes meggyőződésem szerint honunkra nézve nemcsak idő előttinek, sőt szinte már idő utáninak tartok.” A legnagyobb magyar tizenkét törvényjavaslatban foglalta össze polgári szisztémája lényegét, amelyben a tulajdon és a tulajdonos szabadsága központi szerepet kapott. Előzőleg pedig már a Hitelben azt tanácsolta, hogy „hazánkban mindenkinek vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és erszénye ne legyen üres – sőt hogy ki-ki magának több s több életjavakat s kellemeket szerezni iparkodjon, ehhez pedig az ország nem nemes lakosai számára is meg kell nyitni azon köröket, melyek közt felébred a szorgalom, tágul az értelem, nevekedik az önbizalom, melyek közt a nem nemesek is boldogulnak, miáltal a nemesek nemcsak nem károsodnak, hanem tán még hathatósabban boldogulnak”.

Ezt a gondolatot fejezte ki az érdekegyesítés fogalma, ami a nemes és nem nemes közötti jogállásbeli különbségek fokozatos felszámolását jelentette a nemesi előjogok kiterjesztésével. Ez a folyamat már az 1830-as években megkezdődött a reformországgyűléseken, de az áttörést az 1848. áprilisi törvények jelentették. A vidéki magyar nép körében kialakult 1848-as kultusz túlnyomórészt a jobbágyfelszabadítás tényének a mindennapi életet tartósan átformáló eseményére vezethető vissza, hiszen az ezt rögzítő törvények az összlakosság legalább nyolcvan százalékát érintették. A mindenkire különbség nélkül kiterjesztett közös teherviselés kimondása, az úrbéri terhek, szolgálatok (a robot, a dézsma és pénzbeli fizetések), az úri törvényhatóság, valamint a papi tized azonnali megszüntetése a vidéki lakosságnak nemcsak gazdasági, hanem érzelmi értelemben is nagy, közös élményévé vált. Nem csoda, hogy a példátlan esemény és élmény évszázadra hatóan mély nyomokat hagyott a parasztság emlékezetében. Széchenyinek a Hitelben megfogalmazott víziója arról, hogy a törékeny mozaikdarabokból álló magyar társadalom alkosson grániterejű egészet, azaz egységes nemzetet, 1848-ban megvalósult a személyi és tulajdoni szabadság minden lakosra való kiterjesztésével. Így a nemzet rendi fogalmából – és szabadságaiból – sok századon át kirekesztett „szegény adózó nép” szabad és egyenjogú polgárként a nemzet tagjává vált, létrejött a modern magyar nemzet és a polgári Magyarország. 1848-nak ezen eszménye és hagyománya negyed századdal a demokratikus rendszerváltozás után is értékes, érvényes és időszerű mindazoknak, akik polgári, jóléti körülmények között szeretnének élni.