Morozov az óvodában

A Junge Freiheitban Torsten Hinz cikke is ütős: A te művészed a te besúgód. Phillipp Ruchról és csapatáról van szó, akik az államilag ösztönzött a Politikai Szépség Központja (Zentrum für politische Schönheit) élén mindenkit támadnak, akik nem állnak be a német államraisont jelentő antifasiszta, náciellenes frontba. „Soko Chemnitz” installációjukon a migránsterror ellen tiltakozó békés tüntetőket személyes adataikkal együtt plakátolták ki, és hangszórón harsogták Angela Merkel vádjait, hogy a szélsőjobboldal hajtóvadászatot rendezett a bevándorlók ellen. (Természetesen ez nem igaz. Inkább egy csípős brechti húzás illik ide: a politikus veszélyes ragadozó.)

Erich Mielke, a kommunista rendőrfőnök és a Stázi a háttérben szövögették a szálakat, Ruch és a Politikai Szépség Központjának veszélyes bohócai viszont színpadot kaptak. Mintha a ’20-as évek orosz proletkultosai és a dühös Majakovszkij támadt volna fel kései német mezben, és ahogy azok előkészítették a saját végzetüket és a totális diktatúra létrejöttét, úgy tűnik, ők is: Hinz szerint a nyitott társadalom egy újfajta totalitárianizmus felé halad. (Aktionkunst, szatíra ez csupán – mondják a pénzt folyósító hivatalnokok.)

A másképp gondolkodók, a szülők adatainak kijátszásán és a bölcsődék, az óvodák és a napközik rendezvényein és tananyagán keresztül Ruch és hasonszőrű társai szabad kezet kapnak a legfiatalabb nemzedék gondolkodásának kialakítására. Miről beszélnek otthon a szüleid? Rasszisták? Az AfD hívei? Ez nem besúgás, az viszont előfordulhat, hogy nem veszünk fel napközibe vagy óvodába.

Mi, idősebbek itt, Keleten még jól emlékezünk Pavel Morozovra, aki a legenda szerint a saját apját súgta be a GPU-nak: ez erény volt a sztálini időkben. Vagy ahogy Hinz mondja: a Nagy Testvér szeme mindent lát. Hinz nem véletlenül tér ki Marxra sem, aki szerint a társadalom legkisebb sejtje a család, de olyan család, amelyben a társadalmi viszonyok – azaz a kapitalizmus – újratermelődnek.

Az sem véletlen, hogy Engels 1884-ben megjelent műve, A család, a magántulajdon és az állam eredete olyan kedvelt olvasmánya volt a munkásmozgalomnak. Azaz a polgári család mint örök ideál elfogadhatatlan a történelmi kategóriákban gondolkodó ember számára. De hát mi is illene jobban a Politikai Szépség Központjához?

A CDU új elnökének, Annagret Kramp-Karrenbauernek a megválasztása – akit sokan a kancellár asszony kegyencének tekintenek – azt a benyomást kelti, hogy a régi gárda marad a kormánynál, és a Bundestagban sem lesz változás. Szíve mélyén azonban egyre több állampolgárnak az a meggyőződése, hogy a politikusok nem sok tiszteletet érdemelnek, sőt még fizetést sem. A politikai diszfunkció, az állam hibás működtetése egyre inkább egyfajta antifa, antináci irányba tolja el a szóhasználatot. Így a politika zavaros eszmék kavargásának tűnik, amolyan társasjátékfélének, amelyet politikusok játszanak egymás közt.

A „Homo bundesrepublicanust” az elmúlt két évtized eszmeáramlatai komoly veszélybe sodorták. Hatalmas összegekkel és intenzív propagandával sikerült egy divatos, liberális és bevándorlást támogató ideológiát a fejébe csempészni. Még a weimari köztársaság legsötétebb időszakánál is sötétebb ez az ideológiai jövés-menés, kijózanodásra alig van remény.

Mi pedig enyhe nehezteléssel nézzük a történéseket, tudván, hogy sorsunk és iparunk ezer szállal köt a bundeszrepublik emberéhez.