Morális imperializmus

Most aztán szabadon választhatunk. A brüsszeli csúcs után a német kancellár azt üzeni, hogy maradjunk európaiak. Még tőlünk, szegény dél- és kelet-európai, zavart tudatú polgároktól is elvárja, hogy adjuk át földi javaink egy részét idegen földrészek lakóinak, akik állítólag meg fognak védeni minket a kihalástól. Úgy is mondhatjuk, a szövetségi köztársaság egyfajta morális imperializmust képvisel velünk szemben. Tegyetek akármit, de az ég szerelmére, fejezzétek már be az ostoba vitatkozást a nemzetállamról, és engedjétek be a jövevényeket. Ha nem tesztek így, akkor szétesik az unió. Pedig a nemrég elhunyt hajdani maoista André Glucksman nem véletlenül mondta, hogy szép a demokrácia akkor, ha az embert hagyja kivándorolni, de igen ostoba, ha nem szab korlátokat a bevándorlásnak, mert ezzel utat nyit a saját összeomlásának. Meg olyasmit is mondott, hogy az ideológia a gyűlölet alibije, sőt, az emberben élő gyűlölködés kollektivizálása. Most tehát választhatunk a morális, emberjogi imperializmus ideológiája és a józan ész között.

Szóval ott, Nyugaton bajok vannak. Mielőbb konszolidált viszonyokat kellene teremteni Belgiumban, mert Brüsszel lassan ország nélkül marad, és mohamedán része, Molenbeek az európai dzsihád fővárosa lesz. A flamandok a vallonokat, a vallonok a flamandokat vádolják azzal, hogy rabszolgasorba akarják juttatni egymást. Anglia úgy húzódik vissza szigetstátusába, mint egy csigaházba. Egész sor tanulmányt közölnek írástudóik arról, hogy nem szabad az uniót kormányozni, és az európai központi bank vezető kamatainak további csökkentésében az euró újabb válságának előjátékát látják. A spanyolok nagyzási mániában szenvednek, és el sem tudják képzelni, hogy egy pénzügyi csőd magával sodorhatja a labdarúgásukat. Az egész világ odafigyel a Barcára és a Realra, és joggal vagyunk meggyőződve arról, hogy soha nem láttunk még ilyen csodálatos színielőadásokat a pályán. Csakhogy a mai foci a multikulti világnyelve, és akár meghatódunk, akár nevetünk ezen, tudnunk kell, hogy ebben a formában vele együtt bukik. Aki mostanában nézi a német kézilabda-válogatott mérkőzéseit, láthatja, milyen nagy különbség van a nemzeti csapatnak és a klubcsapatnak szurkolás módja között.

Az olaszok, úgy tűnik, kihasználják a népvándorlást. Közel a „fertőző” Líbiához – amelyet egykor jól-rosszul, de ők is kormányoztak –, a migránsválság örve alatt még jobban eladósodnak, és örülnek, hogy a pénzügyi szakemberek csak a görögök életét próbálják megkeseríteni.

Az új szultán, Erdogan – háttérben a Szulejmán című szappanopera „forgatókönyvírója” – bizonyára elcsodálkozik azon, hogy míg a Wehrmacht 1941-ben pillanatok alatt rendet teremtett a görög szigeteken, és még az angol flotta mozgását is megbénította, addig a NATO most mennyire tehetetlen. Németország fáradt, és Angela Merkelnek, a „szívek kancellárjának” Hürrem szultána udvarában legfeljebb a konyhában lenne helye.

Amerika nem engedheti, hogy olyan világ keletkezzék Európában, amely kicsúszik az ellenőrzése alól. A Putyinnal való párbeszéd, amelynek a bukott szociáldemokrata kancellár, Gerhard Schröder az egyik lobbistája, döcög, és pesszimista történészek hiába sajnálkoznak azon, hogy Bismarck kora, a felhőtlen orosz–német viszonyé, soha nem tér vissza. A németeknek az orosz párbeszéd kialakítása helyett ugyanis sürgősen gondoskodniuk kell több millió munkaképes fiatalemberről, akiket az amerikaiak bombáztak ki a hazájukból. Földindulás nem lesz, csak egy kis szexuális forradalom. Meg hazudozás. A német sajtótanács határozatot hozott, hogy bűneseteknél a tettes származására csak végső esetben utalhatnak. Ugyanakkor a légből kapott hírek mehetnek. Például, hogy csőbombát találtak Eisenachban, egy menekültotthon előtt. Vagy hogy Bautzenben megtámadtak egy tizenhat éves migránst. A csőbomba egy vízipipa volt, belsejében cannabismaradékokkal, a fiú pedig bevallotta, hogy csak kitalálta a támadást. Hogy éreztessem, milyen hideg, elutasító ez az ország – mondta mosolyogva a rendőröknek.

A baloldal felállóban. Harcos migrátorok ők: Giesi, a Stasi volt ügyvédjének neokommunistái, a rózsaszín szakszervezetek, a zöldek, a szocik és a szélsőbal akciócsoportjai egységfrontot hirdetnek. Az új népfront a német alternatíva pártja, az AfD ellen irányul: iskolában, egyetemen, munkahelyen, koncerteken és focipályán kell üldözni és megszégyeníteni a híveit.

A migrátorokból nem hiányzik a gyakorlati érzék a gazdaság iránt: az olcsó pénz és a migrációs krízis fellendíti az ingatlanpiacot, és emelik az egyszerű gondolkodású német polgárok adóterheit. S miután Frankfurt után kiderült, hogy a migránsválság hozta erőszakot büntetlenül hagyják, hirtelen nagyon megnőtt a betelepülők hivatásos pártfogóinak száma. Régi-régi történet: betelepülőkkel rettegésben lehet tartani egy egész országot. Világnézeti harc ez, nem csupán az érdekek összeütközése. Nem véletlenül szólította fel a volt belügyminiszter, Hans-Peter Friedrich a kancellárt, hogy híveivel végre hagyja ott a kereszténydemokratákat, és igazoljon át oda, ahová tartozik; a vörös-zöld csapatba.

S hozzátehette volna, hogy a történelem és a női szeszély emberemlékezet óta abban egyezik meg, hogy senki sem tudhatja, hova vezet.