Vélemény és vita
Mint egy hippiállam
A maga ravasz modorában a kancellár asszony lényegében azt mondja ki, hogy Németországnak immár nincsenek határai.
„Mint egy hippiállam, érzésektől vezérelten cselekszik Németország” – mondta a Detschlandfunknak Anthony Glees angol politológus. A választóknak ehhez semmi közük. A befogadás aktusában nem az számít, hogyan alakul a „barátságos” idegenek viszonya a németekkel, hanem hogyan illeszthetők be egy olyan érzelemvilágba, amely már-már a hippifesztiválok hangulatát idézi.
Félelemről vagy gyávaságról szó sincs. Sőt ahogy Angela Merkel mondja: „Ha elkezdünk bocsánatot kérni, hogy szükségállapotban barátságos arculatot mutatunk, akkor ez többé nem az én országom.” A kancellár asszony – írja a Junge Freiheit hét végi számában megjelent írásában Thorsten Hinz – a maga narcisztikusan ravasz modorában lényegében azt mondja ki, hogy Németországnak immár nincsenek határai.
Vagyis nem egészen szuverén. Ami nem is lenne baj, ha ezzel nem veszélyeztetné más európai államok szuverenitását. (Mint például Magyarországét, amely Glees szerint a németekkel ellentétben megpróbálja betartani a schengeni előírásokat. Vagy ahogy a konzervatív lelkületű egykori cseh államfő, Václav Klaus megjegyezte, ha lépéseivel nem az európai civilizáció jövőjét tenné kockára.) Hinz szerint 1949, a szövetségi köztársaság megalakulása óta – bár sok botrány tarkította az eltelt évtizedeket – példátlan az a kár, amelyet Angela Merkel kormányzásának mérlege mutat, s a harcos iszlám fiatalság befogadása csak betetőzése opportunista politizálásának. Olyan médium, aki egymaga testesíti meg az elit hibáit szilárd politikai vonal és történelmi tudás nélkül, s nem érdekli, hogy a migránsok analfabétizmusa miatt a munkanélküliség tovább fog nőni. „Nekem mindegy, tehetek-e a menekültáradatról. Most bizony itt vannak” – hangzott el pártállamian cinikus mondata pártja parlamenti frakciójában.
Hinz végső konklúziója, hogy a kancellár asszony hevenyészett megjelenésével mintegy szimbolizálja azt az államot, amelynek fő képviselői a népvándorlást a szíveslátás kultúrájának nevezik (Willkommenskultur). A szerző, aki maga is keletnémet, és Lipcsében tanult germanisztikát, olyan elitről beszél, amely önös céljait emberjogi magasságokba emeli, s így teszi azokat megtámadhatatlanná. Csakhogy ez a ravaszkodás a harmadik világgal szemben nem jön be: a népvándorlás őket is elsöpri.
A cikkre számtalan komment érkezett. Így: Coudenhowe-Calergi gróf már 1920-ban meghirdette az európai vérfrissítést, németellenes a politikai osztály, a két nagy háború után is felálltunk, most jön a kivédhetetlen, a génrombolás, mitől szélsőjobb az iszlám ellen tüntető Pegida? Az események mögött az Egyesült Államok és Izrael áll, határvédelem nincs lőparancs nélkül. És megszólal egy Stasi-üldözött is: Az apokalipszis csak most jön! Előveszem Michael Müller öt évvel ezelőtt szerkesztett tanulmánykötetét, amelynek címe A csendes diktatúra, szerzői közt olyanokkal, mint a nálunk is ismert Bukowski vagy Ulfkotte. Idézek a Vörös-Vörös-Zöld (azaz a teljes baloldal) más társadalmat akar című részből: „Ha sikerül a bevándorlást kritizálók kemény magját »kiközösíteni«, akkor senki sem tartóztathatja fel Németország átalakulását multietnikus közösségé.” S ez rosszabb lesz, mintha Sztálin egész Európát megkapta volna Roosevelttől – így látták Müllerék már 2010 körül.
Félelemről vagy gyávaságról szó sincs. Sőt ahogy Angela Merkel mondja: „Ha elkezdünk bocsánatot kérni, hogy szükségállapotban barátságos arculatot mutatunk, akkor ez többé nem az én országom.” A kancellár asszony – írja a Junge Freiheit hét végi számában megjelent írásában Thorsten Hinz – a maga narcisztikusan ravasz modorában lényegében azt mondja ki, hogy Németországnak immár nincsenek határai.
Vagyis nem egészen szuverén. Ami nem is lenne baj, ha ezzel nem veszélyeztetné más európai államok szuverenitását. (Mint például Magyarországét, amely Glees szerint a németekkel ellentétben megpróbálja betartani a schengeni előírásokat. Vagy ahogy a konzervatív lelkületű egykori cseh államfő, Václav Klaus megjegyezte, ha lépéseivel nem az európai civilizáció jövőjét tenné kockára.) Hinz szerint 1949, a szövetségi köztársaság megalakulása óta – bár sok botrány tarkította az eltelt évtizedeket – példátlan az a kár, amelyet Angela Merkel kormányzásának mérlege mutat, s a harcos iszlám fiatalság befogadása csak betetőzése opportunista politizálásának. Olyan médium, aki egymaga testesíti meg az elit hibáit szilárd politikai vonal és történelmi tudás nélkül, s nem érdekli, hogy a migránsok analfabétizmusa miatt a munkanélküliség tovább fog nőni. „Nekem mindegy, tehetek-e a menekültáradatról. Most bizony itt vannak” – hangzott el pártállamian cinikus mondata pártja parlamenti frakciójában.
Hinz végső konklúziója, hogy a kancellár asszony hevenyészett megjelenésével mintegy szimbolizálja azt az államot, amelynek fő képviselői a népvándorlást a szíveslátás kultúrájának nevezik (Willkommenskultur). A szerző, aki maga is keletnémet, és Lipcsében tanult germanisztikát, olyan elitről beszél, amely önös céljait emberjogi magasságokba emeli, s így teszi azokat megtámadhatatlanná. Csakhogy ez a ravaszkodás a harmadik világgal szemben nem jön be: a népvándorlás őket is elsöpri.
A cikkre számtalan komment érkezett. Így: Coudenhowe-Calergi gróf már 1920-ban meghirdette az európai vérfrissítést, németellenes a politikai osztály, a két nagy háború után is felálltunk, most jön a kivédhetetlen, a génrombolás, mitől szélsőjobb az iszlám ellen tüntető Pegida? Az események mögött az Egyesült Államok és Izrael áll, határvédelem nincs lőparancs nélkül. És megszólal egy Stasi-üldözött is: Az apokalipszis csak most jön! Előveszem Michael Müller öt évvel ezelőtt szerkesztett tanulmánykötetét, amelynek címe A csendes diktatúra, szerzői közt olyanokkal, mint a nálunk is ismert Bukowski vagy Ulfkotte. Idézek a Vörös-Vörös-Zöld (azaz a teljes baloldal) más társadalmat akar című részből: „Ha sikerül a bevándorlást kritizálók kemény magját »kiközösíteni«, akkor senki sem tartóztathatja fel Németország átalakulását multietnikus közösségé.” S ez rosszabb lesz, mintha Sztálin egész Európát megkapta volna Roosevelttől – így látták Müllerék már 2010 körül.