Mindig együtt

Megkapó volt látni néhány éve a krakkói Wawel székesegyházában, amint egy fiatal lengyel tanár megállt tíz-tizenkét éves tanítványaival Szent Hedvig nyughelyénél, s hosszasan magyarázott. Nyilván a lengyel–magyar közös sorsról, amely több történész szerint is egészen az Árpád-korig nyúlik vissza.

Dinasztikus kapcsolatok, perszonálunió, közös politikai és katonai fellépések jellemzik e barátság és sorsközösség középkori történelmét, amely olyan gazdag volt, hogy még tőmondatokban is képtelenség lenne mindezt itt leírni. Hedvig Nagy Lajos kisebbik leánya volt, s 1384-ben koronázták királynőjükké a lengyelek… Kulturálisan is mindig közel érezte magát egymáshoz a két nemzet, Hedvignek például szívügye volt a krakkói egyetem fejlesztése, amely így a korabeli Európa egyik legjelentősebb universitasa lett, nagyon sok magyar diák fordult meg a falai között. Hedviget II. János Pál pápa avatta szentté 1997-ben, a lengyel nép évszázadok óta meglévő óhaja teljesült ezzel.

Persze vannak olyan alakjai és epizódjai ennek a sorsközösségnek, amelyek szinte beleégtek a kollektív magyar történelmi tudatba. Bem tábornok, a szabadságharc lengyel légiója, aztán a lengyel menekültek befogadása a második világháborúban, illetve az ’56-os magyar forradalommal érzett lengyel szolidaritás… De talán még Báthory István erdélyi fejedelem lengyel királyi koronájáról is kapiskál valamit a kicsit is olvasottabb magyar ember. A varsói csoda történetét viszont már csak kevesen ismerik. Itt ugyebár a magyarok segítségként érkező tekintélyes lőszerszállítmányával tudták csak megfordítani a Vörös Hadsereget a lengyelek Varsónál, 1920 augusztusában. Megmentettük őket? Lehet… De 1944-ben, a varsói felkelés idején ez már nem sikerült. Hiába adtak titokban a felkelőknek kötszert, gyógyszert, sőt, robbanóanyagot is a város körzetében állomásozó magyar csapatok, a felkelés elbukott. A segítség ettől még nem merült feledésbe, az 1956-os forradalom idején érkezett rá a válasz. Nemcsak pénzt, ruhát, élelmet kaptunk a lengyelektől, de vért is!

Kádár János 1956 miatt utálta a lengyeleket. Nemcsak a segélyek és a segítség miatt, hanem azért is, mert úgy vélte, a magyar forradalomnak az ’56-os nyári, poznani felkelés adta meg a rajtsebességet. A Szolidaritás megalakulása pedig egyenesen sokkolta Kádárt 1980-ban. Úgy gondolta, pillanatokon belül átszivároghat Magyarországra a mozgalom szelleme. Nem véletlen, hogy szinte rögtön elkezdődött a lengyelek lejáratása a pártállami tömegkommunikációban. Lusták, nem akarnak dolgozni, csak csencselnek – ez volt ugyebár az úgynevezett lengyel piacok kialakulásának ideje. Arról egyetlen hír sem szólt azonban, hogy a széteső Lengyelországban megszűnt az érdemleges gazdasági tevékenység, a családok jó része abból tartotta fenn magát, hogy Ukrajnában vásárolt szerszámokat és elektromos eszközöket próbált eladni külföldön, például a kisebb-nagyobb magyarországi városok piacain. Kétségtelen, hogy egyfajta aszimmetria alakult ki ezután a barátságban, a lengyelek jobban szerették a magyarokat mint fordítva, de ezt is átvészelte a kapcsolat. A hosszú sorsközösségnek megvan a maga kiegyenlítő és stimuláló ereje, és mindig működik. A magyar társadalomban kisebbfajta reneszánszát éli a magyar–lengyel barátság, különösen a Békemenetek óta. Ha csak az érzések szintjén is, de 2010 után született egy olyan vízió, mely szerint a lengyel–magyar összefogás és közös politikai akciózás, különösen ha felcsatlakozik ehhez a visegrádi négyek másik két állama, megreformálhatja az Európai Uniót.

Az ukrán kérdésben mutatkozó véleménykülönbségén azonban nem tud túllendülni a magyar és a lengyel politikai elit. Nem is ukrán kérdés ez, hanem orosz. A lengyelek oroszellensége több száz esztendőre tekint vissza és erősen érzelmi jellegű. A visegrádiak közül minden tekintetben ők mennének a legmesszebbre a Moszkva elleni fellépésben. A magyar vezetés viszont a legóvatosabb a négy közül. Racionális, igyekszik kerülgetni a bójákat. Elvileg ez a differencia határozta meg Orbán Viktor nemrég történt varsói útját, legalábbis a balliberális média így látta, vagyis így akarta láttatni. Eltorzítva és eltúlzottan. Mintha már a barát lengyelek is megtagadnának bennünket… Nem nehéz észrevenni a háttérben Brüsszel árnyékát.
Ilyen értelemben nagyon jókor jött a március 21-én katowicei emlékműavatás és Áder János köztársasági elnök látogatása. Az esemény okot adott Henryk Slawik és idősebb Antall József alakjának, tevékenységének, a második világháborús lengyel menekültek befogadásának felelevenítésére, ez pedig megint csak felerősítette azokat az emlékeket, amelyek mélyen ott ülnek a magyar és a lengyel nép kollektív tudatában. És az számít, ami az ő lelkükben lakozik. A politikusoknak hosszú távon úgyis ehhez kell igazodniuk.