Mindhalálig

„Ma kellett volna megindulnia a munkának. Ma kellett volna megkezdeni a romok eltüntetését. Ma kezdődött volna a Béke. Hétfő. Újabb romok. Az utcákon barikádok. Háborús Budapest. (…) a rendet ismét feldúlták a szovjet tankok, melyeknek ágyúi, géppuskái a védtelen lakosságot és minket, Kilián, VII. kerület, Széna tér stb. szabadságharcosait lövik. Ezek az ágyúk és géppuskák ma Vörös Csepel, Kispest, Kőbánya, a Váci út és Újpest munkásainak vérét ontják. Ki ad majd arról számot a nemzetnek és a történelemnek? A szolnoki kormány gondolja, hogy számot adhat majd erről a nemzetnek és a történelemnek? A mi szavunk ma is, mint két hét óta álladóan: mindhaláig a magyar szabadságért és függetlenségért!” – Ezek a ma is lélegzetelállító, torokszorító mondatok a magyar forradalmi ifjúság és honvédek lapja, az Igazság 1956. november 5-i, hétfői számának címlapján olvashatók. A lap megjelenését az tette lehetővé, hogy a szerkesztőség és a nyomda dolgozói, a forradalmi őrség tagjai önfeláldozó harcot folytattak a szovjet támadók ellen, ezzel örök példát mutattak minden magyar hazafinak és újságírónak.

Mi volt az igazság hatvan évvel ezelőtt? November 4-én, vasárnap reggel a Dunapentelei Nemzeti Bizottság szabad rádiója a 36 méteres rövidhullámon a következő drámai felhívást sugározta az éterbe: „A hitszegő megszállók megtámadták Budapestet és több más vidéki városunkat. Pécsett, Székesfehérváron, Dunaföldváron, Veszprémben áll a harc. Nemzetünk helyzete tragikus, de nem reménytelen. A harc a betolakodók ellen minden vonalon áll. Magyarok! Ne hagyjátok, hogy az orosz csapatok drága hazánkban mészároljanak! Vonuljatok fegyverbe és álljatok egy emberként a haza védelmének szent ügye mellé. Dunapentele helyőrsége az utolsó emberig kitart. Halál a szovjet megszállókra!” Dunapentele (a mai Dunaújváros, 1956-ban Sztálinváros) lakossága, munkássága hatvan éve példát mutatott hazaszeretetből és hősiességből, több napig ellenállt az iszonyú katonai túlerőnek, de november 7-én, a „nagy októberi szocialista forradalom” 39. évfordulóján a szovjet birodalom megszálló hadereje legyűrte őket.

November 4-ét sokáig magam is nemzeti gyásznapnak tartottam, amikor a közvélekedés szerint a szovjet csapatok leverték az október 23-án kitört magyar forradalmat és szabadságharcot. Ez azonban tévedés. A szabadságharc ekkor kezdődött igazán, november 4-én és a következő napokban, hetekben országszerte sok százan áldozták életüket a megszállók ellen vívott honvédő háborúban. Ebben a háborúban csak az egyik oldalon harcoltak reguláris, profi katonák – a mi oldalunkon civilek, főként fiatal munkások, diákok, tizenéves „pesti srácok” álltak. Ezt a halotti anyakönyvi lapok és a temetői nyilvántartások éppúgy bizonyítják, mint a kádári vérbíróságok halálos ítéletei.

Hogy a szovjet politikai és katonai vezetők a hivatalosan „a Magyar Népköztársaság kérésére”, a szövetségesi kötelezettségből eredő „testvéri segítségnyújtást” a magyar népnek „az ellenforradalom leverésében” ténylegesen háborúnak tekintették, a csaknem százezres inváziós haderő bevetése mellett az is mutatja, hogy a magyarországi „Forgószél” hadműveletben tanúsított bátorságáért és hősiességéért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1956 decemberében több mint tízezer szovjet tisztet és katonát tüntetett ki, és huszonhatan kapták meg a „Szovjetunió Hőse” érdemrendet. A második világháború óta Európában bevetett legnagyobb szovjet haderő nem egy másik hadsereg, hanem civil felkelők ellen harcolt, mégis több mint kétezer fős veszteséget szenvedett. Elképzelhető, milyen súlyos veszteségek lettek volna (mindkét oldalon), ha a Zsukov marsall által erősnek nevezett magyar hadsereg ellenáll az agresszornak. Ez azonban nem történt meg, mert Nagy Imre miniszterelnök nem adott parancsot az ellenállásra, Maléter Pál honvédelmi miniszter és Kovács István vezérkari főnök pedig november 3-a estéje óta a KGB foglya volt.

A magyar szabadságharc sorsa nem a magyar fiatalok – a történelemben csak ritkán tapasztalt – bátorságán és hősiességén múlt. Ahogy Márai Sándor egy évvel később, 1957. november 5-én írta Amerikában naplójába, a Nyugat magyar forradalommal szembeni cinikus árulását nem lehet megbocsátani, és senki nem hisz többé a Nyugatnak. Az 1956. november 6-án újraválasztott amerikai elnök, Eisenhower (a második világháborúban ötcsillagos tábornok) külügyminisztere, J. F. Dulles már október végén bizalmasan a szovjet vezetés tudomására hozta, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot (és a szintén forrongó Lengyelországot) „lehetséges katonai szövetségesnek”, s nem tartja lehetségesnek – kívánatosnak sem! – megváltoztatni a második világháború végén létrejött európai status quót. Vagyis a képmutató amerikai vezetés egyetlen megszállt kelet-európai nép kedvéért sem akart katonai konfliktust kockáztatni az akkor már atomnagyhatalom Szovjet­unióval. Másrészt az elnökválasztási kampány és a szuezi válság sokkal fontosabb volt Eisenhowernek, mint a magyar ügy. Így a Nyugat – élén Amerikával –
magára hagyta a magyar népet, amely egészen december végéig egyedül folytatta a szabadságharcot a szovjet megszállókkal.

Magyarország, a magyar ügy 1956-ban nem megbukott, hanem katonai értelemben elbukott, az ellenség iszonyatos túlereje, kíméletlen agressziója és a velünk rokonszenvező szabad világ vezetőinek gyávasága és tehetetlensége következtében. Éppúgy, mint 1849-ben. De az erkölcsi győzelem a miénk volt és marad mindaddig, amíg nem felejtjük el ötvenhatos hőseink nevét, céljait, tetteit, és amíg hitet, reményt, erőt merítünk igazságukból és tisztaságukból.