Minden medve

Itt van nekünk ez a szerencsétlen akác, amit most már tűzzel-vassal kell védenünk és nem irtanunk, ahogy azt az unió szeretné, pedig végre most valami értelmeset is cselekedhetne. Az ok, az akác invazív faj, Európában nem őshonos, semmi, de semmi keresnivalója itt. Arról az unió nagyvonalúan megfeledkezett, hogy itthon, meg máshol is, ahol méhészet van, komoly iparág épült az akácra, az akácméz finom, finomabb, mint a kínai – adott esetben hamisított – méz, lehet exportálni mindenfelé, az egész kontinensen, sőt még azon túl is szeretik, fogyasztják.

Na szóval az akác invazív faj, ezért kell gyökerestül kiirtani az unió szerint. Csakhogy vannak itt más invazív fajok is, amelyekkel semmit sem lehet kezdeni. Hogy a növényeknél maradjunk, kezdjük mindjárt a kedves Ambrosia artemisiifoliával, amelynek semmi, de semmi köze az istenekhez. Annál inkább az allergiához, merthogy a parlagfűről van szó. A parlagfű őshazája Észak-Amerika, és amikor nálunk megjelent, annyira örültek neki, annyira ritka volt, hogy még védelem alá is helyezték. Aztán most komoly gyógyszerészeti iparág épül rá, mert hetekre, hónapokra megkeseríti az allergiások életét. Folytassuk a sort a mirigyes bálványfával, amelynek hétköznapi neve ecetfa, és bizony nem csak a házunk udvarán nő. És nemcsak szinte, hanem gyakorlatilag is kiirthatatlan. És akkor ott van még az igazi ecetfa, más néven ecetszömörce is, és van még egy csomó más növény, amely nemkívánatos, listán van, például az aranyvessző, az egyáltalán nem mellékesen mérgező kaukázusi medvetalp, amely egyébként sok más társával együtt dísznövényként érkezett. Csak elvadult. És ez majd fontos momentum lesz.

Vannak persze olyan fajok, amelyeket semmilyen körülmények között nem tudtunk volna megúszni – mert ilyen a természet rendje. Vannak olyanok is, amelyeket megúszhattunk volna, de hát átmenetileg jó ötletnek tűntek, vagy a kereskedelem kiterjedésével, fejlődésével valahogy csak eljutottak hozzánk is. Hogy ez a folyamat ma is tart, arra példa, hogy Európa növényvilágában évente átlagosan hat új faj tűnik fel. És ezzel nem tudunk mit kezdeni.

Az újonnan jöttek egyike-másika betagozódik az itteni élővilágba és a tápláléklánc része lesz. Más részük, természetes ellenség híján, hamarosan felkerül az özönfajok listájára. Ha mezőgazdasági területeken is felütik a fejüket – márpedig általában felütik –, akkor komoly gazdasági károkat is okozhatnak, kérdezzük csak meg például a fenyércirokról a növénytermesztőket.

Kérdezzük meg őket aztán az amerikai kukoricabogárról is, mert talán még a ciroknál is nehezebb védekezni ellene.

Így áttérve az állatokra folytassuk a sort a pompás színekben tündöklő harlekinkaticával, amely keletről érkezett, és jó úton halad, hogy felzabálja a mi kedves hétpettyesünket. Az amerikai szövőlepke időnként teljesen fehérre színez egy-egy ágvéget, ekkor már lehet tudni, hogy durva a fertőzés, hernyóként ő is csak rág és pusztít. A vadgesztenyelevél-aknázómoly nyáron festi rozsdásra a leveleket, szomorúságba döntve júliusban a keszthelyi vagy éppen a Farkasgyepű utáni vadgesztenyesort. Ha a cseresznyebefőttben apró kis kukaccal találkozunk, akkor egyre nagyobb a valószínűsége, hogy a megboldogultban, már persze ha megérte volna, egy keleti cseresznyelegyet tisztelhettünk volna.

Ha más vizekre evezünk, akkor tekinthetünk kelet és nyugat felé is, mert a cifra rák mellett, amely nem tudom, honnan származik, itt integet ollójával már az amerikai folyami és a kínai gyapjas ollójú rák is. A Balatonban is van már amuri kagyló, és a Tiszában, Dunában is, és itt van a partizánok után az amuri gép is, meg a feketeszájú is. És idetartoznak már bizonyos halfajok is, amelyek hangsúlyozottan nem váltották be a gazdasági reményeket. Gyakorlatilag egyetlen természetes (vagy nagyobb mesterséges) vízen sem tudnak mit kezdeni a busával, a kínai razbórával, a mindent felzabáló törpeharcsával és naphallal, pedig utóbbi kettő eredeti hazájában az alig arasznyinál azért jóval nagyobbra nő. Az ugyancsak Kínából érkezett amurt szerencsére már tilos telepíteni.

Mindebből talán ennyi elég is, mert témánk az akác, amelynek védelmében fel kell hoznunk, hogy annak gazdasági hasznosítása nem siklott ki, mint valami pikkelyes a kezünkből. Bizonyos persze, hogy valamennyi őshonos növényt kiszorított, de vele sikerült megregulázni és jobb állapotba hozni, hiszen pillangós, és köti a nitrogént, a futóhomokot. Kerítésoszlopnak, szőlőkarónak nincs jobb az akácnál, tűzifának is első osztályú. És remek mézet is ad, sőt, a bátrabbaknak még szörpöt is. Gazdasági hasznosítása tehát nem siklott ki, pénzt lehet termelni és jövedelemre lehet szert tenni az akáccal, amit lehet telepíteni, és ha kell, ki lehet vágni, azaz hiába vadul el, kordában lehet tartani.

Utóiratként pedig legyen elég annyi, hogy nemcsak az akácra, hanem a méhekre is szükségünk van, mert méhek nélkül a nem szélporozta növények jelentős része bizony nagy bajban lenne – és vele mi is. Amerikában, ahol a nagy monokultúrákat is felelőssé teszik a méhcsaládok rendkívül nagymértékű pusztulásáért, már elfelejtették és még nem tanulták meg újra a biológiai sokszínűség fontosságát. Németországban már évek óta bérlik a méhcsaládokat, hogy legyen elég gyümölcs és miegyéb. Itthon sem eddig, sem addig nem kellene eljutni, egyszerűbb lenne, ha mindig örömmel gondolhatnánk Micimackóra.