Mikor van karácsony?

Akkor már nyolc hónapja sújtotta a pestis Orant az algériai tengerparton, a karanténba zárt francia városban hetente több százan pusztultak el a halálos kórban, s a külvilágtól és szeretteiktől elszakított, saját otthonukban száműzöttként élő, kétségbeesett emberek lelkileg és fizikailag egyaránt elgyengültek. „Az idei karácsony inkább a Pokol, semmint az Evangélium ünnepe volt… A templomokat inkább jajgatás, semmint hálaima töltötte be. Néhány gyermek futkározott a zöld és fagyos városban. Ők még nem tudták, hogy mi fenyegeti őket. De senki sem merte meghirdetni nekik a hajdani Istent, az áldozati adományokkal megrakottat, aki öreg, mint az ember kínja, de friss, mint a fiatal remény.”

Így számol be Bernard Rieux doktor, Camus regényének főhőse-krónikása a mintegy hetven évvel ezelőtti orani karácsonyról. Nem hisz Istenben, de kötelességtudó, tisztességes orvosként minden tőle telhetőt megtesz az emberekért, s polgártársaival „az egyedül közös bizonyosságokban” akar egyesülni, vagyis a szeretetben, a szenvedésben és a száműzetésben. A regény másik fő alakja, a jezsuita Paneloux atya megrázó prédikációjában felidézi, hogy a marseille-i nagy pestis idején a La Mercy-kolostor nyolcvanegy szerzetese közül csak négyen élték túl a fekete halált, és közülük hárman megszöktek. Az atya a maradék egynek a katartikus példáján mutatja be Isten akaratát: „Testvéreim, maradni, ez a kötelesség!”

Camus alighanem ismerte Daniel Defoe 1665. évi londoni pestisről írt művét, melynek krónikása azon vívódik, hogy a többséget követve ő is elmeneküljön-e a járvány sújtotta fővárosból, és végül a 91. zsoltárt olvasva (A mindenható Isten oltalma minden veszedelemben a címe) jut arra az elhatározásra, hogy Londonban marad – ez a kötelessége, hogy sorsát azon a helyen várja be, ahová a Mindenható állította… Az orani pestisjárványban éppen karácsonykor áll be a fordulat, amikor a beteg városházi hivatalnok már a halálán van, egyetlen kincsét elégeti, a doktor szerint nem éli túl az éjszakát – másnapra mégis felépül, egy hónap múlva pedig a megyefőnöki hivatal bejelenti, hogy a ragály megfékezettnek tekinthető a városban.
Albert Camus közvetlenül a második világháború után írta a regényt, s A pestist akkor és azóta is behelyettesítették a járványszerűen terjedő nácizmussal/fasizmussal. Magyar író- és kortársa, Márai Sándor naplójában örökítette meg a még tragikusabb 1944-es karácsonyt, a budapesti ostromot átélt milliónyi ember szinte leírhatatlan szenvedését. Az író, akinek a német megszállás kezdete óta nincs lakása, munkahelye, jövedelme, emberi kapcsolata, „rejtőzve, néha tűzvonalban, kiszámíthatatlan és kézzelfogható veszélyek közepette” él, Leányfalun sötétben és hidegben várja a karácsonyt, melynek másodnapján jelennek meg Tahi és Szentendre felől az oroszok. Betoppan átmeneti, bérelt hajlékába három „orosz” – valójában kaukázusi, ukrán és román – katona, tolmács segítségével kedélyesen elbeszélgetnek, s mikor megtudják, hogy Márai író, szereti az orosz irodalmat, ráadásul polgár és demokrata, neki akarják ajándékozni az egyik falubeli kastélyt. Az ukrán százados elmondja, hogy ők a németek ellen harcolnak, Magyarország csak átvonulási terület számukra, s ha elmentek innen, „a magyarok éljenek, ahogy akarnak”.

A három fiatal katona békésen távozik, még a kapuból is integetnek, s az író azt jegyzi naplójába: „ez a találkozás különös emlékeket hagyott; nem rosszakat; inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.” Ez a hetven évvel ezelőtti karácsonyi remény azonban hamar szétfoszlik, nem sokkal később már ezt írja Budapestről: „Mintha pestises középkori városban járnék, ahol temetetlen hullák oszlanak az utcán.” Mindent körülvesz, átjár a gyűlölet légköre, a lelkekben, az emberi kapcsolatokban is aszály van. „Csak hisszük, hogy megmenekültünk. Végzetünk változatlan, csak jelmezt visel” – írja 1947 végén, s a következő évben elhagyja hazáját, örökre. Majd 1956 karácsonyán – midőn az üszkös, fagyos Budapesten „az orosz tankok között hallgatnak a harangok” – megírja leghíresebb versét, a Mennyből az angyalt.

Látszólag ellentétes Camus, Defoe, illetve Márai álláspontja, hogy vészhelyzet idején mi a kötelességünk: maradjunk vagy meneküljünk? A római Szent Péter-bazilikában Michelangelo Pietàja előtt állva a magyar író így imádkozik: „Megértettem, hogy a felelősség a miénk. Nem lehet többé elbújni kérdéseinkkel az isteni Gondviselés mögé. Napról napra, óráról órára cselekedni kell, személyesen. Adni, segíteni, erősíteni, tanítani, rejteni, vigyázni, éjjel és nappal. Túlélni. Hiszek abban, hogy túléljük, és a végén győzedelmesek leszünk. De csak akkor, ha megtanuljuk, hogy a felelősség a miénk.”

Mit tehetünk ehhez 2014 karácsonyán? Talán annyit, hogy a felelősséghez szükségünk van az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkére, amit – a világon élő több mint kétmilliárd keresztény/keresztyén szerint – egyedül az istenhit által, kegyelemből kaphatunk meg. Itt és most nekünk is kötelességünk, akik hisszük és valljuk, mi történt jó kétezer éve az első karácsonykor, hogy elmondjuk, megírjuk, hírül adjuk, karácsony nem az ajándékozás, a fogyasztás, a nagy lakomák, bulik, utazások, az egész évi hajsza utáni mámoros „kikapcsolódás” – még csak nem is elsősorban a szeretet és a béke ünnepe, a családi összejövetel vagy a szegényeknek történő ételosztás néhány napja. (Bár persze ez utóbbiakra is jó alkalom lehet.)

Csíkszentmihályi Mihály, a világhírű pszichológiaprofesszor szerint a több pénzhez, magasabb életszínvonalhoz nem kell a hit, azt el lehet érni munkával is, az értékteremtéshez, a boldogsághoz azonban muszáj hinni. Ő azt mondja: valamiben. A Krisztus-hívők azt mondják: valakiben. Az emberek közé egyszer eljött és másodszor is eljövendő Jézus Krisztusban. Karácsony – mindenek előtt és fölött – az ő születésnapja, s egyben a mi újjászületésünk és megmenekülésünk lehetősége. A betlehemi jászol és a golgotai kereszt ugyanannak az örök, soha el nem fogyó isteni szeretetnek és áldozatnak a jele. Ebben reménykedve tudunk itt maradni, megmaradni, hűségesnek és türelmesnek lenni a szolgálatban, helytállni a mindennapi élet küzdelmeiben, próbatételeiben, mert nem vagyunk egyedül. Ehhez csak az kell, hogy halljuk meg az ajtónkon – szívünkben – zörgető Jézus szavát, s ha meghalljuk, nyissuk meg előtte, fogadjuk be, figyeljük és hallgassuk őt. Akkor, s azután minden napon „a világ végezetéig” megtörténik velünk a karácsonyi csoda, bármilyen napot mutat is a naptár.