Miért verik meg a mentőket?

Ki lehetett ennyire magából kifordult? – tódult fel benne önkéntelenül a kérdés, hogy még azon dühében megállapítsa: a Krisztus urunk születése utáni 2018. esztendőben is vannak bőven olyan állampolgárok, akik minden társadalmi konszenzust, emberi normát felrúgva kezet emelnek arra, aki hivatása révén segíteni akar.

Ezek az ép ésszel nehezen felfogható cselekedetek sokszor látványos tömegjelenetek közepette zajlanak, amikor is az utcabeliek, mivel jobb dolguk általában nincs, körbeveszik a mentőautót, és heves érzelmeket mutatva előbb csak verbális megnyilvánulásokat produkálnak, majd hol közelebb mennek a gépjárműhöz, aztán onnan eltávolodnak, hol kiabálva megint közelebb nyomulnak. Kis, kihalófélben lévő, világtól elzárt falvakban fordulnak inkább elő a hasonló tumultusok, amelyeknek bizonyosan nem csak a mentőkocsi látványa által kiváltott inger lehet az oka. Összecsapnak errefelé gyakran falunapokon régi, vélt vagy valós sérelmek miatt is. Vagy szerelemféltésből, esetleg megváltoztatandó a hatalmi viszonyokat. Az is előfordult már, hogy a készenléti rendőrség páncélos, pajzsos lovagjait kellett kivezényelni, hogy e félelmetes fekete sereg hazazavarja a közelben talált eszközökkel, kerítéskarókkal, ásóval, lapáttal felfegyverkezett, lelkében erősen háborgó és folyamatosan, szokatlanul nagy hangerővel megnyilvánuló sokaságot. Akik, ahogy visszaemlékezett több ilyen esetre is Vidéki Lajos, nagy felindulásukban még a helyi rendőrőrsről először kiérkező, kevés tekintéllyel és még csekélyebb testsúllyal és magassággal bíró közegeknek is neki szoktak menni. Bizony, mindkét nem képviselői hangosan ordítozva, visítva ütik, vágják őket, és tépik meg egyenruháikat, hogy azok végül szolgálati autóikba menekülve, bezárkózva, fejüket a válluk közé húzva sürgősen erősítést hívjanak. Vagy a levegőbe lőjenek, mert végső soron ez talán megfékezi az elszabadult indulatokat. (Persze olyan esetre is emlékezett Vidéki Lajos, mikor a rendőrtől a szolgálati fegyverét is elvették, de szerencsére nem használták rendeltetésszerűen.)

Hja, arrafelé az egyenruhának nincs valami nagy népszerűsége, gondolta Vidéki Lajos, de aztán rögtön az is eszébe jutott, hogy azért nehéz lenne a gyűlölt rendőrök sötétkék ruházatát összekeverni a mentők által viselt pirossal. Mert volt már olyan is, hogy eme sajátos szociokultúrával bíró honfitársaink arra az út szélén álló mentőautóra támadtak, ahol a sérült/beteg utcabeli állapotának stabilizálását végezték éppen.

Sőt, olyan eset is előfordult kicsiny hazánkban – emlékezett szomorúan vissza Vidéki Lajos –, amikor a már a halál minden jelét mutató, jó ideje az árnyékvilágból eltávozott „páciensen” kezdték el a mentők nagy sietve az újraélesztés különféle látványos eljárásait, attól tartva, hogy őket is utoléri a kocsi körül nagy számban jelen lévő hozzátartozók, ráérők haragja. Így aztán biztonsággal elhagyhatták a helyszínt, ahová aztán a legközelebbi riasztáskor már csak rendőri kísérettel voltak hajlandók visszamenni.

Más a helyzet viszont a mentőautókba kerülő és ott agresszívan fellépő részegekkel – gondolta Vidéki Lajos, aki maga is szedett össze már az út széléről alkoholistákat fatornyos falujában. Akik tél révén, közel a kihűléshez már egészen le voltak lassulva, de korábban egyikük a kocsmában többször is hangsúlyozta, hogy aki mentőt mer hívni rá, azt a későbbiekben rajta behajtott tetemes összeg miatt majd jól helybenhagyja.

Ez is ott lehet valahol a háttérben a mentőautókban hirtelen magukhoz térő, részegen randalírozóknál, de az alkohol meghozta bátorság és agresszió is biztosan ott van. Meg az a bizonyos sajátos szociokultúra, amely sokszor nem teszi lehetővé, hogy a páciens kivárja az orvosi rendelőkben, amíg sorra kerül. Amiről talán egyszer, a politikailag korrekt világ leáldoztával lehet majd beszélni is, gondolta Vidéki Lajos elábrándozva.