Vélemény és vita
Mi, lágytojások
Vegyük komolyan, az atlanti, illetve angol–amerikai civilizáció a két világháború után szinte valamennyi fegyveres konfliktusát elveszítette, vagy jó, ha döntetlent ért el
Kezd élessé válni a dolog a lágytojás körül. Erről szól Martin van Creveld legújabb könyve, a Mi, lágytojások. Az alcím sem kedvesebb: Mért nem tudunk veszély idején védekezni, és mit tehetünk ez ellen? (A szerző a nyugati világ egyik legbefolyásosabb hadtörténésze, s a sok etnikai-vallási vihart látott jeruzsálemi Héber Egyetem nyugdíjba vonult professzora. Lehet, hogy a tudományos konferenciák bő reggelijeinek kiválóan elkészített lágytojásai sugallták számára ezt a nagyon ránk illő hasonlatot?) Meg tudná magát védeni katonai erővel a terrorizmussal szemben Európa? – kérdezi tőlünk. S mivel a háborúk elkerülhetetlen és végzetszerű tömegjelenségek, van-e elég hit az európaiakban a védelem megszervezéséhez?
Sok baj Creveld szerint a gyerekneveléssel és a fiatalkorúakkal szembeni gyámkodással kezdődik: jobban ellenőrzi a társadalom őket, de sokkal kevesebbet követel tőlük, mint bármikor a történelem folyamán. Önvédelmi reflexeik eltompulnak, s ezért védtelenné válnak, amikor más kultúrák agresszív és csoportszolidaritásban élő fiataljaival kerülnek összeütközésbe. Az elnőiesedés sem tesz jót az európai ember harci szellemének: a nők a katonai adminisztrációban jeleskednek, a harcoló egységek legénysége pedig egy-egy bevetés után a harctéren szerzett lelki bajokra panaszkodik. A poszttraumatikus terhelési zavarra, a PTBS-re pszichológusok tömege vetette rá magát, de a szimptómák megállapításakor sokszor tévednek a politikai korrektség jegyében, s azt állítják, hogy a háború eredendően rossz hatással van magukra a harcosokra is. (Ha ez igaz lenne, Homéroszt és Vergiliust s az egész görög–római történelmet kidobhatnánk.)
Az ellenfél – nevezzük gerillának vagy terroristának – háborút akar nyerni, s élvezni a győzelem ízét. Egy hadsereg sem nyerhet háborút olyan katonák nélkül, akik nem vállalják, hogy a következő harcban ők essenek el – mondja történeti példák sokaságát felhozva a szerző Homérosz Iliászától, Európa és Ázsia első nagy háborújától Vietnamig, ahol Giap tábornok és emberei amerikai gumiabroncsokból készült papucsaikban az első vonalakból irányították a harcot.
S hol értenénk ma már a háborúnak azt a lélekváltoztató izgalmát, amely oly népszerűvé tette Hemingwayt, Robert Gravest és Dos Passost a Nagy Háború után vagy Schillernek Lóra! Lóra! című versét, amelyet a napóleoni háborúk idején a német önvédelem érzete szült? Vagy a lovagi erényeket, hogy harcban meghalni jobb, mint megalázva, szégyenben élni? Márpedig a nyugati társadalmak a harctéri összeroppanás jogosságával azt magyarázzák zsoldosaiknak, hogy a futást és a szégyent nem kell szégyellni. (Mint a hollandok tették Srebrenicánál Mladic tábornokkal szemben.) S az ilyen állig felfegyverzett, de csak a túlélésre gondoló katonával áll szemben az öngyilkos merénylő, aki tudja, hogy az ő oldala fog győzni. Vegyük komolyan: az atlanti, angol–amerikai civilizáció a két világháború után – az öböl-háborút kivéve – minden háborúját elvesztette, vagy jó, ha döntetlent ért el, mint Koreában. Sanaától Saigonig és Kuala Lumpurtól Kabulig jól felszerelt hadseregek álltak szemben kommunista és muszlim terroristákkal, gerillákkal, paraszti felkelőkkel, akik ellen mit sem ért a legmodernebb fegyverzet, de még az ideológiai felkészítés sem, hogy T. E. Lawrence, Mao, Che Guevara és Giap könyveit olvastatták a tisztekkel az amerikai kiképző bázisokon. A VDe-Day és a VJ-Day, a Németország és Japán fölött aratott győzelem napja óta nincs mit ünnepelni, pedig – mint az akkori, 1945-ös híradófelvételek is bizonyítják Nietzsche igazát – a győzelem a legerősebb ajzószere az emberi léleknek. (A római császároknak is a diadalmenetek nagyobb tekintélyt adtak, mint maguk a győzelmek.)
Nem csak Creveld borúlátó. Ahogy magam is látom, a „fehér világ” tele van bohócokkal, akik elfelejtették a szerepet, s a média túlharsogva súgja fülükbe a szöveget. Pedig nem menekülhetünk a történelem elől – mondta egykor Abraham Lincoln képviselőtársainak egy polgárháborús kongresszusi beszédében, s ha akarjuk, sem tudunk megszökni a felelősség elől. A Bundestag és az uniós parlament ’68 szellemi ürülékétől bűzlik, sokan fel is adták a harcot. Henryk Broder munkája, a Hurrá, kapitulálunk! (2004) már a címével is önmagáért beszél. Németország felszámolja magát – ez Thilo Sarrazin könyvének (2010) címe, s nem kevésbé kifejező Michel Houllebecqé, a Behódolás sem (2014). Mindhárom bestseller lett.
A közvélemény számára a háború az abszolút Rossz megtestesülése lett, amelyet semmi sem igazolhat. Ezen is, máson is változtatnunk kell – figyelmeztet Creveld, „különben …lesz min csodálkoznunk”. De amíg az állampolgár jogai a kötelezettségeinél előbbre valóak, ügyvédek államában élvén még a legfontosabb lépéseket sem fogjuk tudni megtenni. Pedig a fegyveres konfliktusoknak igen mélyek a gyökereik – merengek el reggeli lágytojásomnál, amely megfelelő lukasztással megfelelő lágyságúra főtt.
Sok baj Creveld szerint a gyerekneveléssel és a fiatalkorúakkal szembeni gyámkodással kezdődik: jobban ellenőrzi a társadalom őket, de sokkal kevesebbet követel tőlük, mint bármikor a történelem folyamán. Önvédelmi reflexeik eltompulnak, s ezért védtelenné válnak, amikor más kultúrák agresszív és csoportszolidaritásban élő fiataljaival kerülnek összeütközésbe. Az elnőiesedés sem tesz jót az európai ember harci szellemének: a nők a katonai adminisztrációban jeleskednek, a harcoló egységek legénysége pedig egy-egy bevetés után a harctéren szerzett lelki bajokra panaszkodik. A poszttraumatikus terhelési zavarra, a PTBS-re pszichológusok tömege vetette rá magát, de a szimptómák megállapításakor sokszor tévednek a politikai korrektség jegyében, s azt állítják, hogy a háború eredendően rossz hatással van magukra a harcosokra is. (Ha ez igaz lenne, Homéroszt és Vergiliust s az egész görög–római történelmet kidobhatnánk.)
Az ellenfél – nevezzük gerillának vagy terroristának – háborút akar nyerni, s élvezni a győzelem ízét. Egy hadsereg sem nyerhet háborút olyan katonák nélkül, akik nem vállalják, hogy a következő harcban ők essenek el – mondja történeti példák sokaságát felhozva a szerző Homérosz Iliászától, Európa és Ázsia első nagy háborújától Vietnamig, ahol Giap tábornok és emberei amerikai gumiabroncsokból készült papucsaikban az első vonalakból irányították a harcot.
S hol értenénk ma már a háborúnak azt a lélekváltoztató izgalmát, amely oly népszerűvé tette Hemingwayt, Robert Gravest és Dos Passost a Nagy Háború után vagy Schillernek Lóra! Lóra! című versét, amelyet a napóleoni háborúk idején a német önvédelem érzete szült? Vagy a lovagi erényeket, hogy harcban meghalni jobb, mint megalázva, szégyenben élni? Márpedig a nyugati társadalmak a harctéri összeroppanás jogosságával azt magyarázzák zsoldosaiknak, hogy a futást és a szégyent nem kell szégyellni. (Mint a hollandok tették Srebrenicánál Mladic tábornokkal szemben.) S az ilyen állig felfegyverzett, de csak a túlélésre gondoló katonával áll szemben az öngyilkos merénylő, aki tudja, hogy az ő oldala fog győzni. Vegyük komolyan: az atlanti, angol–amerikai civilizáció a két világháború után – az öböl-háborút kivéve – minden háborúját elvesztette, vagy jó, ha döntetlent ért el, mint Koreában. Sanaától Saigonig és Kuala Lumpurtól Kabulig jól felszerelt hadseregek álltak szemben kommunista és muszlim terroristákkal, gerillákkal, paraszti felkelőkkel, akik ellen mit sem ért a legmodernebb fegyverzet, de még az ideológiai felkészítés sem, hogy T. E. Lawrence, Mao, Che Guevara és Giap könyveit olvastatták a tisztekkel az amerikai kiképző bázisokon. A VDe-Day és a VJ-Day, a Németország és Japán fölött aratott győzelem napja óta nincs mit ünnepelni, pedig – mint az akkori, 1945-ös híradófelvételek is bizonyítják Nietzsche igazát – a győzelem a legerősebb ajzószere az emberi léleknek. (A római császároknak is a diadalmenetek nagyobb tekintélyt adtak, mint maguk a győzelmek.)
Nem csak Creveld borúlátó. Ahogy magam is látom, a „fehér világ” tele van bohócokkal, akik elfelejtették a szerepet, s a média túlharsogva súgja fülükbe a szöveget. Pedig nem menekülhetünk a történelem elől – mondta egykor Abraham Lincoln képviselőtársainak egy polgárháborús kongresszusi beszédében, s ha akarjuk, sem tudunk megszökni a felelősség elől. A Bundestag és az uniós parlament ’68 szellemi ürülékétől bűzlik, sokan fel is adták a harcot. Henryk Broder munkája, a Hurrá, kapitulálunk! (2004) már a címével is önmagáért beszél. Németország felszámolja magát – ez Thilo Sarrazin könyvének (2010) címe, s nem kevésbé kifejező Michel Houllebecqé, a Behódolás sem (2014). Mindhárom bestseller lett.
A közvélemény számára a háború az abszolút Rossz megtestesülése lett, amelyet semmi sem igazolhat. Ezen is, máson is változtatnunk kell – figyelmeztet Creveld, „különben …lesz min csodálkoznunk”. De amíg az állampolgár jogai a kötelezettségeinél előbbre valóak, ügyvédek államában élvén még a legfontosabb lépéseket sem fogjuk tudni megtenni. Pedig a fegyveres konfliktusoknak igen mélyek a gyökereik – merengek el reggeli lágytojásomnál, amely megfelelő lukasztással megfelelő lágyságúra főtt.