Mi a baj a CEU-val?

Felelősségünk tudatában jelentsük ki, hogy mindez álhír, amelynek terjesztői alapvető tényekkel nincsenek tisztában, vagy elhallgatják azokat.

A tények megismeréséhez szükséges némi előtörténet is.

A szocializmus időszakában és azt követően is hosszabb ideig a magyar állam tetszésére volt bízva, hol és milyen feltételek mellett alapít egyetemet, egyetemi kart, ennek szokásai, hagyományai voltak.

Ez viszont abszolút nem illett a nemzetközi gyakorlatba, ahol minden fejlett országban nagyon szigorú akkreditációs, azaz engedélyezési eljáráson kell átesnie egy működni kívánó felsőoktatási intézménynek azért, hogy a diplomáját más országokban is – esetleges honosítás után – elfogadják. Ezzel a diplomások szabad külföldi munkavállalását is elő kívánták segíteni – és itt a kulcsszó az akkreditáció.

A szigorú külföldi akkreditációs eljáráshoz hasonló nem volt hazánkban, de a 2000-es évek közepén – az EU-hoz való csatlakozásunk kapcsán – létrehozták az akkreditációs bizottságot, amely minden egyetemet megvizsgált. Az egyetemek esetében kiindulópont volt, hogy legyen akkreditált alapképzése és akkreditált doktori képzése. A kettő összefügg, ha bármelyiket nem akkreditálják, a másik se működhet.

Ha mindkét képzést akkreditálták, az egyetem indíthat(ott) posztgraduális képzéseket. Ez a képzés nem ad diplomát, csak egy oklevél bizonyítja, hogy a résztvevő a meglévő egyetemi végzettsége mellett egy speciális területen plusz­ismereteket szerzett, de ez pluszjogokat nem ad. Fontos kiemelni, hogy az akkreditációt ötévente meg kell ismételni. Megjegyzendő, hogy az akkreditációs eljárás során néhány intézménynek komoly gondjai akadtak – általában a doktori képzések voltak problematikusak –, így egész működésük veszélybe került.

Fontos tudni, hogy az akkreditációs bizottság nemcsak az egyetemi intézményeket akkreditálja, hanem a hazai egyetemi tanárokat is, saját szabályzata alapján. Így hiába van a jelöltnek az MTA által adományozott tudományok doktori fokozata, hiába szavazták meg az illetékes egyetemi testületek, az akkreditációs bizottság nemet mondhat, és a döntés ellen fellebbezés, jogorvoslat nincs. (Előfordult olyan eset is, hogy a pályázó öt jelöltből kettő kapta meg az egyetemi tanári címet egy évben.) Az akkreditációs bizottsághoz hasonló szervezet, bármilyen kellemetlen is ez némely intézménynek vagy egyetemitanár-jelöltnek, az unió minden országában létezik.

Még egy fontos tényt meg kell említeni a felsőoktatási minősítéseknél: az ekvivalencia- (megfelelőségi) vizsgálatot.

Ez azt jelenti, hogy ha pél­dául egy magyar diplomás akkreditált egyetemi végzettségével az unióban ugyanazon a területen kíván dolgozni, megvizsgálják, hogy a fogadó ország képzési rendjébe hogyan illeszkedik a kibocsátó ország diplomája. Ha eltérések vannak, különbözeti vizsgákat kell tenni a fogadó ország nyelvén. Mindez általában nem vonatkozik az úgynevezett „fejlődő országokra”, viszont a „fejlett országok” ezekkel a szabályokkal védik az egyetemi képzésük, diplomáik színvonalát, elfogadottságát.

Nézzünk néhány tényt a CEU-val (Central European University) kapcsolatban! Kevéssé tudott, hogy ugyanazon a székhelyen két egyetem működik, az egyik a CEU, amely angol nyelven oktat, amerikai „diplomát” ad ki, a másik a magyar nyelven oktató Közép-európai Egyetem, amely magyar nyelven oktat, és magyar a diplomája. Ez utóbbival a magyar jog szerint semmi probléma, tovább folytathatja a működését.

A CEU-t még a balliberális kormányok alatt, kormánydöntéssel hozták létre, ami számos privilégiu­mot biztosított számára a magyar egyetemekkel szemben (például az oktatók bérével kapcsolatban). Fontos kiemelni, hogy ez még a magyar akkreditációs eljárás előtt történt; mert ezen eljárás bevezetése után kizárt lett volna az intézmény magyar akkreditációja, mivel a CEU sem alapképzést, sem doktori képzést nem folytat, kizárólag mesterképzést és posztgraduális képzést. Ennek alapján az intézmény amerikai diplomákat ad ki. Ezt nyilván örömmel fogadják a szigorú akkreditációs eljárást nem alkalmazó országokban, de az Egyesült Államokban valószínűleg kevésbé, mert a saját egyetemeik jó hírét valószínűleg rontja a bizonytalan hátterű intézmény által kiadott amerikai diploma. (Ennek tulajdonítható, hogy a CEU-nak hét év alatt sem sikerült az Egyesült Államokban „anya­intézményt” találnia.)

CEU-ból a világon egy van – ez a nevéből is következik, mert alapvetően a posztszovjet térség és a fejlődő államok részére kívánja képezni a hallgatóit. „Soros-egyetem” viszont több is van a világban, ezek a fejlődő országokban működnek, általában Amerikai Egyetem néven. A magam részéről Egyiptomban, Peruban létező képzésről tudok, diplomáik elfogadottságáról nincs tudomásom.

Hazánkban több, külföldi alapítású egyetem működik (pél­dául francia, angol, amerikai székhelyű). Ezek helyzetét rendezi a 2015. évi CXXXI. törvény, amelynek 67. §-a a következőket mondja: „Magyarország területén külföldi felsőoktatási intézmény akkor folytathat oklevelet adó képzési tevékenységet, ha származási országában államilag elismert felsőoktatási intézménynek minősül, és az általa Magyarországon folytatni kívánt képzés és az arra tekintettel kiállított oklevél államilag elismert felsőoktatási fokozatot adó képzésnek (oklevélnek) felel meg és a működését az oktatási hivatal engedélyezte. Az oktatási hivatal a működési engedélyre vonatkozó határozatát visszavonja, amennyiben a felsőoktatási intézmény vagy a képzés e feltételeknek utóbb nem felel meg. (…) A működési engedély kiadása megtagadható az oktatási hivatal által beszerzett akkreditációs szervezet szakvéleménye alapján, ha annak alapján a magyarországi és a székhely szerinti országban érvényes működési és képzési feltételek jelentősen eltérnek.”

Mi ennek a lényege? Az, hogy egy hazánkban működő külföldi egyetemnél szükséges, hogy legyen a származási országban lévő „anyaegyetem”, azonos képzéssel és működési renddel. Erre logikusan szükség van, mert az „anyaországi egyetem” felügyeli, kontrollálja a képzést, mivel a „kihelyezett” külföldi egyetem az anyaországival megegyező diplomát ad ki.

Ezt a feltételt valamennyi, hazánkban működő külföldi egyetem simán teljesítette, a CEU kivételével. Egyetlen „államilag elismert” amerikai egyetem sem volt hajlandó vállalni a CEU „gondnokságát”. Ez érthető, mert mint mondtuk, a CEU-hoz hasonló egyetem nincs a világban, ennélfogva sehol nincs „azonos működési és képzési feltételekkel” működő intézmény.

Voltaképpen a CEU egy jól működő üzleti vállalkozásnak is tekinthető bőséges támogatásai – például az EU részéről is – és magas tandíja miatt, ezért is tudja a tanárait a magyar oktatói béreknél jóval magasabb szinten honorálni.

A CEU Bécsbe költözött, söpört végig a rémhír a hazai balliberális sajtóban és a politikusok között.

A hír azonban nem igaz, mint ezt a két rektorhelyettes a sajtótájékoztatón egyértelműen kijelentette. Annyi történt, hogy az osztrák állam és Bécs működési területet, székhelyet biztosít az intézménynek, viszont a CEU-nak még át kell esnie egy hosszadalmas osztrák akkreditációs eljáráson, amelynek végeredménye korántsem biztos. Itt kell megjegyezni, hogy a CEU-t korábban nem fogadta be sem Csehország, sem Oroszország.

A CEU azért marad jelenleg hazánkban, mert a képzésre 2018-ban beiratkozott diákok folytathatják tanulmányaikat, marad a Közép-európai Egyetem, a könyvtár és a kutatórészleg. Az amerikai diplomát adó képzések kerülhetnek ki Bécsbe 2019. szeptember 1-jétől – ha Ausztria akkreditálja az intézményt.

Hogy az osztrák akkreditáció esetleges elmaradása esetén mi történik a továbbiakban, ez még kérdés. Az a véleményem, hogy még mindig nincs kizárva egy amerikai „anyaegyetem” megtalálása, ezt azonban az előzmények után kétségesnek látom.

Röviden összefoglalva: a CEU azért nem működhet „hazai egyetemként”, mert nincs akkreditált alapképzése és doktori iskolája. Külföldi alapítású egyetemként meg azért nem, mert bő két év alatt nem sikerült amerikai egyetemet találnia azonos képzési és működési struktúrával.

Amúgy a CEU változatlanul működik Budapesten teljes képzési és működési struktúrájával – 2019. szeptember 1-jéig biztosan.