Merre, Merkel?

A negyedik (és minden bizonnyal utolsó) ciklusát a múlt héten megkezdő kancellár beismerte, hogy a 2015-ben kezdődött migrációs válság mély megosztottságot idézett elő a német társadalomban. Végre kimondta, amit mindenki tud, hogy a menekültek között iszlamista terroristák is voltak, a bevándorlók körében „kifejlődtek párhuzamos társadalmak” is, s az országban jogcím nélkül tartózkodó emberek „bűnözői struktúrákat” is létrehoztak. Ezért az új berlini kormány programjának középpontjában a megosztottság leküzdése áll, s hogy „a 2015-ös helyzet ne ismétlődhessen meg”, Merkel elővezetett egy hatpontos tervet – ebben majdnem szóról szóra megismételte Orbán Viktor tízpontos, Schengen 2.0 című akciótervét. Ami igazán örvendetes, csak kár, hogy nem két évvel ezelőtt (!) tette, amikor a magyar miniszterelnök a Kereszténydemokrata Internacionálé lisszaboni tanácskozásán ismertette a migrációs válság kezelését célzó ésszerű javaslatát, válaszul az Európai Unió elhibázott és veszélyes bevándorláspolitikájára. Lám, most már a német kancellár is arról beszél, hogy vissza kell szorítani az embercsempészetet, nagyon fontos a menekülteket helyben, a hazájuk közelében támogatni, küzdeni kell a menekülésre késztető okok megszüntetéséért, és meg kell védeni az EU külső határait.

Mintha Orbán Viktor német hangja szólalt volna meg szerdán a Bundestagban, de csak mintha. Ugyanis Merkel ismét az „új uniós menekültügyi rendszer” szükségességéről beszélt, amiről lehetőleg júniusig meg kell állapodni, s bár hangsúlyozta, hogy a védelemre nem szoruló menedékkérőknek vissza kell térniük hazájukba, de nem árulta el, hogy szerinte ki (az Európai Bizottság, az Európai Parlament, netán az ENSZ vagy pedig a szuverén nemzeti kormányok?) dönti el: kik szorulnak védelemre; miként azt sem, hogy ki és hogyan fogja hazatérésre rábírni – s ha szép szóval nem megy, kényszeríteni – az illegálisan az EU-ban tartózkodó ázsiai és afrikai migránsok millióit.

Hogy Merkel terve mennyire őszinte és komoly a migrációs válság és a német társadalom megosztottságának leküzdését illetően, a következő hetek, hónapok tettei mutatják meg. De nem növeli a hitelét, hogy amikor egy hete az új német belügyminiszter, Horst Seehofer CSU-elnök egy lapinterjúban azt mondta, az iszlám nem része Németországnak, Merkel erre kapásból úgy reagált, hogy mivel él négymillió muszlim is az országban, így vallásuk, az iszlám igenis Németországhoz tartozik. Ráadásul a kancellár – otromba módon – nem csupán miniszterével, egyben testvérpártja vezetőjével fordult szembe, de saját népével is, hiszen a németek nagy többsége – egy friss felmérés szerint hetvenhat százaléka! – egyetért Seehoferrel, hogy az iszlám nem tartozik hozzá Németországhoz.

Merkelnek – ha már fél évvel a múlt szeptemberi választás után, nagy nehezen sikerült összegründolnia negyedik kormányát – el kéne végre döntenie, merre tovább? Bár nagyon szerette volna, ő sem tudja „visszaforgatni az idő kerekét”, így itt az idő tudomásul vennie: a németek többsége nem akarja, hogy országuk Germanisztánná váljon. A bajor Keresztényszociális Unió vezetői (Seehofer, Söder, Dobrindt) többször is világosan és nyomatékosan kijelentették, hogy Németország keresztény és német ország marad, s a CSU nélkül Merkelnek nincs parlamenti többsége. A németek többségének akarata ellenére pedig már nem sokáig lehet kormányozni, ezt a növekvő társadalmi elégedetlenség és ellenállás egyértelműen mutatja.