Vélemény és vita
Mernek kicsik lenni
Szegény embert még az ág is húzza! – ez a mondás fejezi ki most talán a legtalálóbban a szocialista párt helyzetét.
A mai kongresszus talán az utolsó esély számukra, hogy elkerüljék a politikai eljelentéktelenedést. Az SZDSZ-t és az FKGP-t elnézve, az MSZP eltűnése sem lenne rendkívüli esemény vagy pótolhatatlan veszteség a magyar politikai élet számára. Sőt! Sokan mondták már, hogy a magyar pártrendszerben szükség lenne egy, a stratégiai nemzeti érdeket képviselő és védő baloldali pártra, olyanra, amilyennel az Elbától keletre számos országban találkozhatunk. Az MSZP több okból sem tudott és nem is tud ilyen párt lenni.
1945 után Magyarországon az internacionalista baloldal került hatalomra, amely leszalámizta ellenfeleit, majd a rendszerváltozás után a proletár internacionalizmust felváltotta a kozmopolitizmus: a Nyugatban és a „progresszióban” való kritikátlan és vak hit. Ezt szuggerálta, szuggerálja a fogyasztói társadalom, és legfőbb „fegyvere”, a média is: A növekedésnek nincsenek határai! Fogyasszunk minél többet! Ha nincs pénzünk, vegyünk fel hitelt, az sem baj, sőt, ha devizaalapú – hirdették a reklámok.
A szocialisták sokáig azt sugallták, hogy csak ők tudják elhozni Magyarországra a nyugati életszínvonalat, mivel ők vannak az „igazi szakértelem”, valamint azon kapcsolatrendszer birtokában, amely majd az egész országot a várva várt jólétbe katapultálja. Az SZDSZ is hasonlót mondott, ám az ő mondandójuk leginkább a rendszerváltozás nyerteseit szólította meg, miközben a szocialisták a bérből és fizetésből élőkre, valamint a nyugdíjasokra fókuszáltak.
Nyolc év balliberális kormányzása után az ország nem közeledett a Nyugathoz. Gyurcsány Ferenc „túlnyerte” magát 2006-ban, amikor angolszász mintákat követve azt ígérte, hogy „úgy emeli fel a »rászorulókat«, hogy annak árát nem a középosztály fogja megfizetni”. Mint tudjuk, már 2006 nyarán brutális megszorítócsomag érkezett, amelyet még számos további követett.
Gyurcsány liberális társadalomszemlélete és neoliberális gazdaságpolitikája végül kiürítette az SZDSZ-t, amelynek korábbi szavazói azóta is hol az MSZP-t „megreformáló” DK-ra, hol a megsemmisült SZDSZ-t képviselő Együttre szavaznak.
Az MSZP mélyrepülését számos egyéb okkal is meg lehet magyarázni. Ebből a társadalom nagyjából egyharmadát lefedni képes gyűjtőpártból 1990 óta több csoport kivált, s a változások során szavazói tömegek is lemorzsolódtak. Elég a Németh Miklós neve által fémjelzett technokratákra, vagy a Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, majd Szili Katalin mögött álló népi baloldalra gondolnunk.
A Bokros-csomag után került lejtőre a baloldali szakszervezeti mozgalom, amely 1993-ban még jelentős sikert ért el az üzemi tanácsi választáson. A nyugdíjasok tömegei legkésőbb a 13. havi nyugdíj elvételekor fordultak el a baloldaltól. A sort napestig folytathatnánk.
A legnagyobb csapást a válságrégiók elvesztése jelentette a szocialistáknak, amit szintén csak saját önfeladó politikájuknak köszönhettek. A szocialisták ugyanis szinte minden fontos tárcát átengedtek a fővárosi liberális értelmiségnek, amely vakon követte a már régen szavatosságukat veszett nyugati mintákat. A gazdaságban teret engedtek a külföldi multiknak és a bankoknak, amelyek Magyarországot csak és pusztán piacnak tekintették, és talicskaszám hordták ki innen a pénzt. Egy-két elvtársnak csurrant-cseppent valami, néha a közösbe is jutott támogatás, de az ország ebek harmincadjára jutott.
A külföldi cégek természetesen alkalmazkodnak az adott piac „sajátosságaihoz”. Ha szabad (volt) a rablás, akkor ne csodálkozzunk, hogy Európa élelmiszerszemetét furikázzák ide, a hazai termelést pedig dömpingárakkal teszik tönkre.
A balliberális társadalompolitikában megjelent az 1919-es és 1945 utáni kommunisták gyűlölete minden ellen, ami nemzeti és ami a középosztályt erősítené. A liberális értelmiség ugyanis mintha zsigerből idegenkedne a nemzeti érdektől, legyen szó külhoni magyarokról, a hazai vállalatok és piac védelméről vagy éppen a középosztály anyagi és kulturális helyzetének megszilárdításáról.
Miután a szocialisták átengedték a liberálisoknak a szociálpolitikát, a „rászorultsági” elv azt jelentette, hogy a szegények segélyét felhozták nagyjából a minimálbér szintjére. Így – gyakran aszociálissá vált – társadalmi csoportok úgy jutottak rendszeres jövedelemhez, hogy azért semmilyen erőfeszítést nem kellett tenniük. Egy ilyen társadalomban igazából esély sincs a szolidaritásra, így az adóoptimalizáció és az IMF-hitelek törlesztése következtében elapadó költségvetés nem tudta a magyar állam alapvető feladatait sem finanszírozni, tehát ellátni. Így züllött szét a közbiztonság, az egészségügyi ellátás vagy az oktatás.
A válságrégiókban főként a közbiztonság hiánya adott lehetőséget a Jobbik előretörésére, amely szimbolikus akcióival enyhített a kilátástalanságon. A korábbi baloldali megyék így lettek mára a Jobbik fellegvárai, miközben a bérből és fizetésből élők, illetve a nyugdíjasok tömegei megtalálták számításukat a 2010-ben hatalomra került polgári kormány politikájában.
A szocialisták kongresszus előtti helyezkedése mint cseppben a tenger mutatja, hogy a korábban harmincszázalékos párt egyáltalán nem képes a megújulásra. Ugyanazok a jól ismert, levitézlett emberek próbálják meg – csak immáron mindössze tíz százalék körüli támogatottság, és két-három rivális párt szorításában – a lehetetlent. Ahhoz ugyanis, hogy újra kormányképes váltópárttá váljanak, hetven év terhes örökségétől kéne megszabadulniuk.