Merkeli mérce

A brüsszeli egyetem professzora nyilvánvalóan csak nagyon okos ember lehet, és Magyarországhoz ki is érthetne nála jobban e világon. Az, hogy Budapesten túlnyomó többségünk még nem hallott róla, az csak rólunk és provinciális műveltségünkről állít ki bizonyítványt. Hiszen idejekorán megismerkedhettünk volna de Waele úr fő tudományos projektjével, amely a belga kommunista és szocialista pártokkal foglalkozik – ekkor magyar szakértői háttérrel, brüsszeli léttel csak nagyon hozzáértő és mérvadó ember lehet, akinek aztán nagyon oda kell hallgatni a mondandójára. S kérem, Kedves Olvasó, higgye el, a következő napokban bőven fogunk is hallani a derék politológusról. Azok fogják elsősorban idézgetni, akik Magyarországon a nyolcvanas években szinte kivétel nélkül a leginkább oroszbarát kommunistáknak vallották magukat, fél életüket adták volna egy moszkvai plecs­niért, vagy hogy legalábbis bejussanak valamelyik orosz pesti diplomatához egy kiadós vodkázásra. S akiknek a kommunista mozgalomban még Mao is gyanús elhajló volt.

Itt van például először is jó Gyurcsány Ferenc. Ő már nem csak a KISZ-ben szerette nagyon az orosz muzsikát, hanem évekkel később, miniszterelnökként is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin legjobb tanítványának vallott magát. Rohant ki hozzá bármikor Moszkvába egy mosolyért, és hívta Budapestre őt is, vállalkozóit is. Emlékeznek a bájos pillanatra, mikor Klárikával egy édibédi ölebet mutatott be az orosz elnöknek. Ilyen ötletért anno vérre mentek volna az MSZMP jókedvilletékesei, külön imádták volna a hozzá datálható szójátékot: kiskutyát a nagykutyának. Ami oroszul persze elég idétlenül hangzik, de nyalni elsősorban idehaza kell(ett) a „nagyszerű gondolatok” előzetes vagy utólagos feltalálóit. De a kutyaügy tényleg csak minősítő mellékszál, az sem kizárt, hogy a politikai legendáriumnak több köze van hozzá, mint a valóságnak. Az azonban tény, hogy Gyurcsány és barátai benne akartak lenni minden orosz üzletben, kezdve az államadósság legutolsó rubeljeire vonatkozó mutyitól egészen az éppen általa szignált Déli Áramlat-megállapodásig. Akkor Pakssal sem volt semmi bajuk.

Mielőtt bármely DK-s hozzászólás-felelős belelendülne: ne feledjük, 2007-ben Orbán Viktor nemet mondott a gázsztrádára. Visszamenőleg nehéz értékelni, mi állt a döntés mögött. Más volt az európai energiahelyzet, úgy tűnt, lesz Nabucco és a még ma is csak papíron létező energiastratégia. De akkor még nem adták át az Északi Áramlatot sem, amely vezetékkel Berlin lényegében precedenst teremtett az oroszokkal való helyes tárgyalásra. S amelyről érdekes módon a legádázabb Putyin-bíráló sem akar lemondani Németországban. Vagy mondjuk humanitárius célokra fordítani az orosz gázt, esetleg adni belőle a többi uniós tagországnak, vagy ne adj’ Isten, ebben a nagyon Majdan-hangulatban biztosítani Ukrajna olcsó energiaellátását. Gerhard Schröder exkancellár sem rohan lemondani az Északi Áramlat felügyelőbizottságának elnökségéről.

Orbán Viktor egyértelműen fogalmazott: nem fekszünk le Oroszországnak, hanem együttműködünk vele. Így Putyinnal is a tárgyalások alapján alakult a viszonya: „Voltak sikeres és rendkívül kínos pillanatok is.” Adjuk fel ezt az alapállást valamilyen áldemokratikus követelés miatt, ami álságos hatalmi irigységből érkezik itthonról, vagy nyilvánvaló gazdasági indokból külföldről? Valljuk meg, több mint ostobaság lenne.
Előbbit talán nem kell különösebben magyarázni, az említett úrelvtársak folyamatos köpönyegforgatása már eleve minősíti.

Utóbbi érdekesebb. Washington nem akarja, hogy Európában a tengerentúlival szemben gazdasági versenyelőnyt biztosító energiahordozó legyen. Félreértés ne essék: az ukrán rémálom messze nem erről szól, de igen sokat hozzátesz a Fehér Ház kijevi elkötelezettségéhez. Szorosabb európai szövetségesei is ezért állnak mellé. Németország azonban egyensúlyozni kénytelen: egyfelől nem mehet szembe a NATO első számú vezetőjével. Másfelől az oroszok térnyerése sem hiányzik. Ugyanakkor ott a vitathatatlan gazdasági érdek is: az Észak Áramlat monopolhelyzetet biztosít minden egyes pillanatban, amikor Ukrajnán keresztül nem jön gáz.

A szankcióháború kimondottan árt a német gazdaságnak, ez az ár nagysága miatt azonban még megfizethető – gondoljanak bele, a kicsik belerokkannak az orosz piac kiesésébe, a német cégek viszont a „balhé” végével visszasétálnak nemcsak a moszkvai piacra, hanem tovább növelik dominanciájukat Európában is.

Angela Merkel ezért egyre hangosabb az oroszellenes szavakkal, viszont egyre „halkabb” a tettekkel. A kancellár egyértelműen nemzeti gazdasági érdekeket szolgál, és azokhoz idomítja politikáját. Nekünk mást kellene tennünk? Legyünk kevésbé Merkelek?