Lehet-e a közvélekedést figyelmen kívül hagyva egy országot vezetni? Lehetséges-e az emberek akaratával szemben törvénykezni? Igen, lehetséges. Mert akadt és akad rá ma is példa. Még demokráciákban is. De meddig? Milyen áldozatokkal? Kinek és milyen károkat okozva? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel egyre gyakrabban Merkel Willkommenskultur politikájával, azaz a menekültek szívélyes befogadásával és integrációs kísérletével kapcsolatban.
Minden civil társadalomnak – kiváltképp, ha igazán „demokratikus lelkületű” – működik valamiféle immunrendszere a politikai hatalommal szemben. Olyan ellenálló képesség ez, amely akkor mutatkozik meg igazán, ha a politikai hatalom a közvélekedés, a józan ész ellenében cselekszik, esetleg morális vagy szakmai tekintélyét veszti el. Ez egy jogilag nem intézményesített, és nagyon nehezen mérhető attitűd. De létezik. Mert érezzük. És éreznie kell ezt minden közjogi hatalommal bíró személynek is. Sőt! Ha netalán mégsem érezné, további cselekvésével csak az ellenállás mértékét erősítené.
Kiváló példa erre Magyarország és Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége. Hisz nem sokkal azután, hogy 2006 tavaszán még kellő társadalmi támogatottsággal tudott kormányt alakítani, a hazugágbeszédnek, valamint a gazdasági válság idején mutatott gyenge kormányzásnak köszönhetően a morális és a szakmai tekintélye is a nullára zuhant. A bukás így már nem volt kérdés; csupán az, hogy vajon kitart-e még a következő választásokig. De nem tartott ki. Mert a társadalmi ellenállás miatt még a sajátjai is elfordultak tőle. A magyar nép tehát jól vizsgázott demokráciából, bizonyította, hogy immunrendszere elég erős. Gyurcsány lemondásának elodázása viszont mérhetetlen károkat okozott az országnak és persze a saját pártjának is. Mondhatjuk, az egész baloldalnak. Máig nyögi ezt.
Úgy tűnik, hogy Merkel jelenlegi erőfeszítései párhuzamba állíthatók Gyurcsány egykori helyzetével. Hisz jól láthatóan a szakadék felé tart a kancellár, de még mindig két kézzel kapaszkodik a bársonyszékbe, ártva ezzel magának, pártjának és hazájának. És már nem is az a kérdés, ahogy Gyurcsány Ferenc esetében sem az volt, hogy bukásra van-e ítélve, hanem az, hogy vajon kitart-e a következő választásokig, vagy hamarabb mennie kell. Illetve, hogy távozásának elodázása vajon kinek és mennyit árt majd.
Az események annyira felgyorsultak, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet a váltás vagy a bukás – nézőpont kérdése. Hisz most már nemcsak koalíciós partnerei, a közvetlen szövetségesei, hanem a saját párttársai is – meghallva az emberek hangját – megálljt kérnek a kancellártól. Még kérnek, de lassan eljő az a pillanat is, hogy követelni fognak. Tartva attól, hogy Merkel kitartó erőfeszítései csupán egyre nagyobb kárt jelentenek majd a kormányzó pártoknak és persze az országnak is. Mert a történelmi tapasztalat azt mutatja (ahogy Gyurcsány Ferenc esetében is így lett végül), hogy minél hosszabban és nagyobb vehemenciával feszül a politikus a „civil immunrendszer” ellenébe, annál nagyobb lesz végül a „csattanás”. Illetve – ami ennél sokkal rosszabb – annál több kárt okoz majd a hazájának. Németország esetében viszont, mivel az unió első számú gazdasági és politikai hatalmáról van szó, annál nagyobb kárt okozhat egész Európának.
Ez utóbbi tűnik félelmetesebbnek. Hisz Németország nagy és erős ország. Ha Merkel bukik, és váltás lesz a menekültpolitikában, azt – ha kis idővel is, de – könnyen kiheverik. Legfeljebb a károk rendezésének költségeit is „szétterítik” majd az unióban. Mert erre, egy ilyen nagy országnak, az unió sajátos működései elvei szerint, illetve a gazdasági hegemónia miatt, megvannak az eszközei. De mi lesz a kisebb méretű és befolyású országokkal? Mi lesz Magyarországgal? Milyen károk rendezése lesz majd ránk erőltetve, miután megtörténik a váltás? Erre kell most felkészülnünk.
Minden civil társadalomnak – kiváltképp, ha igazán „demokratikus lelkületű” – működik valamiféle immunrendszere a politikai hatalommal szemben. Olyan ellenálló képesség ez, amely akkor mutatkozik meg igazán, ha a politikai hatalom a közvélekedés, a józan ész ellenében cselekszik, esetleg morális vagy szakmai tekintélyét veszti el. Ez egy jogilag nem intézményesített, és nagyon nehezen mérhető attitűd. De létezik. Mert érezzük. És éreznie kell ezt minden közjogi hatalommal bíró személynek is. Sőt! Ha netalán mégsem érezné, további cselekvésével csak az ellenállás mértékét erősítené.
Kiváló példa erre Magyarország és Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége. Hisz nem sokkal azután, hogy 2006 tavaszán még kellő társadalmi támogatottsággal tudott kormányt alakítani, a hazugágbeszédnek, valamint a gazdasági válság idején mutatott gyenge kormányzásnak köszönhetően a morális és a szakmai tekintélye is a nullára zuhant. A bukás így már nem volt kérdés; csupán az, hogy vajon kitart-e még a következő választásokig. De nem tartott ki. Mert a társadalmi ellenállás miatt még a sajátjai is elfordultak tőle. A magyar nép tehát jól vizsgázott demokráciából, bizonyította, hogy immunrendszere elég erős. Gyurcsány lemondásának elodázása viszont mérhetetlen károkat okozott az országnak és persze a saját pártjának is. Mondhatjuk, az egész baloldalnak. Máig nyögi ezt.
Úgy tűnik, hogy Merkel jelenlegi erőfeszítései párhuzamba állíthatók Gyurcsány egykori helyzetével. Hisz jól láthatóan a szakadék felé tart a kancellár, de még mindig két kézzel kapaszkodik a bársonyszékbe, ártva ezzel magának, pártjának és hazájának. És már nem is az a kérdés, ahogy Gyurcsány Ferenc esetében sem az volt, hogy bukásra van-e ítélve, hanem az, hogy vajon kitart-e a következő választásokig, vagy hamarabb mennie kell. Illetve, hogy távozásának elodázása vajon kinek és mennyit árt majd.
Az események annyira felgyorsultak, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet a váltás vagy a bukás – nézőpont kérdése. Hisz most már nemcsak koalíciós partnerei, a közvetlen szövetségesei, hanem a saját párttársai is – meghallva az emberek hangját – megálljt kérnek a kancellártól. Még kérnek, de lassan eljő az a pillanat is, hogy követelni fognak. Tartva attól, hogy Merkel kitartó erőfeszítései csupán egyre nagyobb kárt jelentenek majd a kormányzó pártoknak és persze az országnak is. Mert a történelmi tapasztalat azt mutatja (ahogy Gyurcsány Ferenc esetében is így lett végül), hogy minél hosszabban és nagyobb vehemenciával feszül a politikus a „civil immunrendszer” ellenébe, annál nagyobb lesz végül a „csattanás”. Illetve – ami ennél sokkal rosszabb – annál több kárt okoz majd a hazájának. Németország esetében viszont, mivel az unió első számú gazdasági és politikai hatalmáról van szó, annál nagyobb kárt okozhat egész Európának.
Ez utóbbi tűnik félelmetesebbnek. Hisz Németország nagy és erős ország. Ha Merkel bukik, és váltás lesz a menekültpolitikában, azt – ha kis idővel is, de – könnyen kiheverik. Legfeljebb a károk rendezésének költségeit is „szétterítik” majd az unióban. Mert erre, egy ilyen nagy országnak, az unió sajátos működései elvei szerint, illetve a gazdasági hegemónia miatt, megvannak az eszközei. De mi lesz a kisebb méretű és befolyású országokkal? Mi lesz Magyarországgal? Milyen károk rendezése lesz majd ránk erőltetve, miután megtörténik a váltás? Erre kell most felkészülnünk.