Meotis

„…minden vagyonostól a meotisi ingoványok közzé szállának lakozni. Meotis tartománya pedig Persia hazával határos s egy igen keskeny gázlón kivűl mindenfelől tenger övezi környűl; folyói teljességgel nincsenek, fűben, fában, madárban, halban és vadban bővölködik. Nehéz oda bé, s onnan kimenni. S a meotisi ingoványokba bémenvén, ott öt esztendeig mozdulatlanúl maradának” – a 13. század leghíresebb magyar krónikása, Kézai Simon mester foglalta így össze, hogyan telepedtek meg a hunok és magyarok ősei – így együtt – Meotisban, vagy ma használt írásmódjával Maiótiszban, azaz az Azovi-tenger partján, vagyis a mai Krím-félszigeten. Kézai mester hozzátette még: „Hatodik évre tehát kimenvén véletlenűl, a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkűl sátrakban tanyázának, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Mogor vevé nejűl. S ezen nőktől vették eredetöket minden húnok és magyarok.” Úgy bizony! S egyre megy, hogy hiszünk-e benne, vagy csak mondának, legendának, szóbeszédnek, hiedelemnek tekintjük-e, akkor is szép.
Szóbeszédnek, pletykálkodásnak… Már csak azért is, mert Kézai mester hitelességét igen sok tekintetben vitatják mai, kortárs történészeink, hiszen már ő maga is vallotta, hogy a IV. László királynak ajánlott, vélhetően 1282–83 táján írt Gesta Hungarorumát olasz, francia és német krónikákból állította össze. Mai historiográfusaink pedig sietnek hozzátenni még, hogy javarészt mégis „sokkal szabadabban használta” az ő korában még elérhető magyar krónikákat.

Kézai mester azonban latinul írta meg remekművét, annak tehát több fordítása is ismert, én a fentiekben Szabó Károly meglehetősen archaikus változatát használtam. Egy jóval modernebb nyelvezetű változat már így adja vissza a történet előzményét: „Ménrót, az óriás, a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek, s ott feleségétől, Enethtől két fia született, ti. Hunor és Magyar, akiktől a hunok, vagyis magyarok származtak. (…) Történt pedig egy napon, hogy amint kimentek vadászni, a pusztaságban egy szarvasünő bukkant fel előttük, s amint űzőbe vették, az a maeotisi ingoványokba menekült előlük. (…) Miután az említett ingoványt bejárták, úgy találták, hogy alkalmas állattenyésztésre, majd visszatértek atyjukhoz, s megkapván beleegyezését, összes jószágaikkal a maeotisi ingoványok közé költöztek, hogy ott telepedjenek le.”

Amióta az újság mint fogalom létezik, soha akkora publicitást nem kapott sem a magyar, sem a világsajtóban a Krím-félsziget, mint az idén februárban, amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök egyszeriben csak fogta magát, és annektálta ezt a területet, „lenyúlta az ukránoktól”, mert jólesett neki; s mert ha a nagyhatalom szemet vet valamire, akkor éppenséggel csak odanyúl és elveszi. Ennyi. Így volt ez a történelem kezdetén, és így van a 21. században is. Aztán pedig lehet papolni demokráciáról, emberi jogokról, az Egyesült Nemzetek Szervezetéről, politikai korrektségről, Biztonsági Tanácsról, nemzetközi jogról vagy akár a répafőzelékről is, teljesen mindegy már. A historizáló gondolkodás azonban hajlamos szem elől téveszteni a napi aktualitásokat, a megélt jelenünket. És lehet aztán, kérem tisztelettel, papolni Szevasztopolról és az „ősi” orosz kötődésekről is… Tény, ami tény! Sokkal korábban volt a miénk, magyaroké a Krím-félsziget, mint hogy arra orosz ember a lábát tette volna.

Ezért jutott eszembe hirtelen, hogy követeljük mi csak szépen vissza ebben a zűrzavaros politikai helyzetben Meotist, mert az egyszerűen csak jár nekünk! Sokkal inkább, mint az oroszoknak. A miénk volt és a miénk is marad…