Megzakkant idő, tótágas világ

Szertartásosan, mindig egyetlenegyet. Így másfél dobozt pöfékelt el havonta, ezt még valahogy ki tudta gazdálkodni. Amikor először megpillantotta a fák árnyékában ülő, nála is idősebb férfit, nem tudta hová tenni. Ismeretlen ismerős volt. Bár emlékei csapatostul távoztak az évek során, érezte, hogy valamikor találkoztak már. Nem ez az ősöreg, botra támaszkodó alak tartozott a múltjához, hanem az a fiatalember, aki a ráncok mögött rejtőzik. Később egyre többször látta, amint egyedül jön, máskor két kisgyerekkel. A dédunokáinak gondolta őket. Irigyelte a távolból átszűrődő kacajokért. Ők sohasem vállaltak gyereket.
Hetekkel később, álmában döbbent rá, honnan ismeri a férfit. Újra a pincében volt, visszatért a sötétség, az izzadtság, a fájdalom és a félelem birodalmába. Ismét tótágast állt a világ, fejjel lefelé lógott, az őrület határán, kiüresedve. Heréjébe áramot vezettek, véres talpát sóval dörzsölték. Aztán megállt az idő, már ordítani is elfelejtett, kimenekült belőle az élet, s időtlenségbe süllyedve már csak a véget várta, azt, hogy valaki pontot tegyen az ostoba, véres, nyálas, könnyes mondat végére. Akkor látta meg őt. A megfordított pribéket. A szemei alul voltak, a szája felül, így lefelé görbült az a vékony, kegyetlen vigyor. Ócska, pancsolt bor szaga terjengett a büdös patkánylyukban: éppen erjedt, rohadt a világ. A vallató felröhögött: „Már nem kell beszélned, Andriskám – mindig tegezték -, szarok én már arra, hogy beszélsz vagy kussolsz. Neked már véged.”

Amikor levágták a kötélről, a padlóra zuhant, majdnem eltört a nyaka. Nem érezte, nem érzett már fájdalmat, a semmi felfalta, nem maradt más, csak az üresség, a szétüvölthetetlen kérdőjelek. Homályosan, dagadtra vert szeme kulcslyukán kukucskálva látta, hogy a pribék visszatér, és fölé hajol: „Megdöglesz, te szar fasiszta” – morogta, nem dühösen, inkább csak munkakörileg, majd belerúgott az oldalába. Ő szétfolyt a nyirkos padlón, és felpillantott kínzójára. Kovács őrnagy, ő volt az. Erre ébredt, ekkor állt össze a kép, így tudta meg, ki mosolyog dédunokáira a ráncok mögül.

Másnap is ott ültek a sétány két oldalán. Ő bagózott, az őrnagy a kicsikkel beszélgetett. Sütött a nap, de hiába próbálta mélyre szívni a virágok, fák illatát, csak gyűlöletet és fájdalmat érzett. Semmi mást. Megint a nihil. Az őrnagyék piros pacsiztak és nevettek, irigysége dühvé, haraggá korcsosult.

Ők Erzsivel sohasem vállalhattak gyereket, orvosa még azt is csodálta, hogy egyáltalán túlélte a központilag feledésre ítélt éveket. A derék doktor nem ismerte fel, hogy valójában meghalt a kínzókamrában. Nem látta, hogy a rács mögött elpusztult az, aki ő volt, és megszületett ez a másik, a homályos másolat. 1955 után már csak létezett. Papíron, nem a valóságban. Hiába szerette feleségét, már nem tudta úgy imádni, mint előtte, barátaitól elidegenedett. Előbb csak az asztalfióknak írt, később már oda sem, búcsút vett a meg nem írt novelláktól, kifosztotta, lezüllesztette a gyári meló, az a sok ostoba ember, az úrhatnám pojácák és a vörösbe öltözött május elsejék. Az ital néha gyógyírt jelentett, de egyre ritkábban. Nem segített semmi és senki. Életereje elszállt, kiszaladt a szűk cellák rácsain, az évek teltek, s most ott ült a szokásos padján, a szokásos délutánon, és arra gondolt, semmi értelme nem volt az egésznek. Erzsi meghalt, nemsokára ő is követi, egykori barátait évek óta nem látta, a lázadó röplapokra pedig senki sem emlékszik. Ennyi volt az élet: három kamaszosan bátor oldal, négy év börtön, száztizenhétezer kisfröccs.

Ezért volt szüksége egy emlékezetes zárófelvonásra. Bár a sakkjátszmát már évtizedekkel ezelőtt elvesztette, eldöntötte, hogy utolsó utáni lépésként megöli az őrnagyot. Egyik nap megvárja, amíg visszamegy elegáns autójához, odalép, és elvágja a nyakát. Csak úgy szenvtelenül, munkakörileg. Egyetlen mozdulattal megfizetve mindenért. Kifigyelte, hogy szerdánként hat órakor egy csinos lány jön az öreghez, és hazaviszi a dédunokákat. Az őrnagy integet, majd beül a kocsijába. Mindig ugyanott parkolt, csoda, hogy engedték még vezetni.

Esténként a tükör előtt gyakorolta a nyisszantást, élvezte a mozdulatsort, hosszú idő után úgy érezte, hogy újra él. Álmában többször elkövette a gyilkosságot, de legutóbb saját zokogására ébredt. A haldokló őrnagyot dédunokái próbálták újraéleszteni, sírtak, s erre ő is könnyezni kezdett, s ráeszmélt, hogy elvetélt életét nem fizettetheti meg a gyerekekkel. Nem lehet, hogy ők fizessenek az őrnagy tetteiért. Felesége fényképét nézte, s tűnődött: mit mondana, ha tudná, mit forgat a fejében? Ő nem aljasodhat le. Nem lehet gyilkos. Ha panasz nélkül leélte az életet, nem mocskolhatja be a végén.

Szép lassan lemondott a bosszúról, kijárt a parkba, de ha megjelent az őrnagy, inkább felállt és elsétált, vagy beleolvasott a mindig magával hordott Örkény-kötetbe. Két „egyperces” között azért felnézett, az öreg még megvolt, így inkább visszabújt gyorsan egy groteszk történetbe.

Ősszel történt, hogy a tévét kapcsolgatva meglátta az őrnagyot. A tévében. Éppen díjat vett át, komoly kitüntetést. Ismert figurák ünnepelték. Hirtelen zúgni kezdett a füle, ezért csak néhány szót hallott: „megbecsült”, „áldozatos”, „a haza”. Másfél héttel később találtak rá a holttestére, azután, hogy a szomszédok az elviselhetetlen bűz miatt kihívták a rendőröket, azok meg a tűzoltókat, akik aztán feltörték az ajtót. Még mindig ott ült a tévé előtt. Éppen egy rajzfilm ment.

A teste oldalra dőlt, a szemei nyitva voltak. Talán a falat fürkészte. Vagy a tótágas világot.