Megoldás magunktól

A bevándorláspárti politika állandó visszatérő motívuma a beilleszkedés elősegítése, ami a befogadó oldaláról nyitottságot, erőfeszítést és anyagi ráfordítást igényel, míg az érkezők számára lehetőségként jelenik meg. A konklúzió szerint pedig a ráfordított erőforrás egyfajta befektetésként értelmezhető, amely majdan, a még beláthatatlan jövőben megtérül. Hisz Európában demográfiai válság van, amely rövid időn belül munkaerőhiányt, nyugdíjbiztosítási és szociális válságot fog okozni, és ezt a bevándorlás képes megakadályozni. A különböző kultúrájú embercsoportok között természetszerűleg kialakuló társadalmi feszültséget pedig az integrációval lehet feloldani, amelynek az oktatás, a tanítás, az ismeretek átadása a kizárólagos kulcsa. De lehetséges-e ez a papírszagú idea? Megvalósulhat-e egy olyasfajta matematikai társadalomtervezés, amely az emberi természet működését figyelmen kívül hagyja? És mivel a befogadók már jó néhány évtizede megannyi erőfeszítést tettek, felmerül az a kérdés is, hogy vajon az integráció feltétlenül lehetőségként él-e a bevándorlók gondolataiban.

Ha az európai integráció egyes fejezeteinek történetét nézzük, akkor jól láthatóan ez a utilitarista elv már a hatvanas évektől kezdve része volt a befogadáspolitikának. Száz- és százmilliárdokat öltek bele a közösség által megtermelt javakból az integráció segítésébe, a társadalmi feszültségek oldására és az oktatásra. Ennek haszna pedig igen vitatott. Hisz amikor azt mutatják a statisztikák, hogy a második vagy éppen a harmadik generációs bevándorlók százezrei francia, belga vagy német nagyvárosokban gyakorlatilag gettósodva élnek, hogy a munkanélküliség milliós nagyságrendű a közegükben; vagy éppen arról érkeznek hírek, hogy egy-egy dzsihadista terrorcselekmény mögött olyan személy áll, akinek a nagyapja érkezett a befogadó országba, akkor felmerül a kérdés, hogy mennyire voltak sikeresek az elmúlt évtizedek integrációs kísérletei.

Persze általánosítani nem lehet, hisz valóban milliónyi afrikai és arab bevándorló találta meg a helyét Euró­pában az elmúlt ötven évben, de az mégsem járja, hogy a bevándorláspárti érvelés csak és kizárólag ezekről az emberekről szól, és a hasznot is csak ez alapján számítja. Az érem másik, ha úgy tetszik, hát a sötét és veszteséges oldalát pedig a politikailag korrekt közbeszéd leplébe burkolja és szégyenlősen eldugja. Sőt, ha azt nézzük, hogy a múlt évben az óvatosabb becslések szerint is legkevesebb ötezer olyan európai állampolgár vette a hátizsákját és csatlakozott az Iszlám Államhoz, akinek a szülei vagy a nagyszülei az uniós propaganda szerint már sikeresen beilleszkedtek, akkor bizony felmerül a kétely, hogy miféle beilleszkedés is volt ez.

Voltaképp a „liberális vallás hí­veit”, akik most a befogadás politikájának szószólói, már évszázadok óta jellemzi ez a fajta „naivitás”. Rabjai annak a balga hitnek, hogy az individuum szabad szándékának és cselekvésének morális volta, illetve a tudás és a racio­nalitás között egyenes összefüggés van. Ez az az illúzió, amely képtelenné teszi őket az emberi természet működésének valóságos megtapasztalására. Ahogy a mai liberális közgondolkodás, úgy már John Locke (akit méltán tekintünk a felvilágosodás és a liberalizmus megalapozójának) a 17. században is vakon hitt abban, hogy a tanítás mindenkit feltétel nélkül „jó” emberré tesz, így ha kiterjesztjük az oktatást, akkor megszületik majd a tökéletes és a morális hibáktól mentes társadalom. És ezt a bugyuta hiszékenységet mára, trójai falóként használva a politikailag korrekt közbeszédet, az individualizmust, az egyéni szabadságjogok korlátok nélküli kiterjesztését, illetve a liberálisalapú demokrácia megkérdőjelezhetetlen ideáját, becsempészték a konzervatív politikai sodrásba is.

A valóság viszont ellentmond az integráció híveinek. Hisz azt láthatjuk, hogy lehet ugyan nyelvet, szabadságjogot, demokráciát, illemet, európai morált, szokást és hagyományt okítani a bevándorlóknak, az eredmény azonban igencsak vitatható lesz. Amikor európai (világi) iskolákban szocializálódott második generációs muszlim fiatalok ezrei csatlakoznak az Iszlám Államhoz, robbantgatnak multikulturális nagyvárosokban, vagy éppen miséző papok nyakát vágják el - el kell gondolkodnunk, hogy érdemes-e még több pénzt a most érkezők integrá­ciójába fektetnünk. És a lényegről, arról, hogy miért is ördögtől való az az elképzelés, hogy ugyanazokat az erőforrásokat, amelyeket mostanáig a bevándorlók befogadására pazaroltunk el, inkább az „őslakosok” családtámogatási és gyermekvállalási kedvének és lehetőségének növelésébe fektetnénk, egyelőre nem is beszéltünk. Még csak a haszonelvűségi szempontok szerint sem mérlegeltük. Pedig érdemes lenne!