Vélemény és vita
Megmenteni Európát
Álláspont. Ezeréves keresztény államiságunk kezdetekor Szent István Európát választotta, Magyarország pedig most is Európához tartozik
„Mást jelent ma a biztonság, mint akár csak egy évtizede: ismét védenünk kell határainkat, meg kell védenünk azt a független, szabad és európai országot, amelyet Szent István óta magyarok millióinak áldozata, jelleme és munkája formált” – erről beszélt az idei augusztus 20-i tisztavatáson Áder János köztársasági elnök. Ezeréves keresztény államiságunk kezdetekor Szent István Európát választotta, Magyarország pedig most is Európához tartozik.
Hogy lehet az, hogy ma a konzervatív, keresztény tagállamokat, mint Magyarország és Lengyelország, vádolják azzal, hogy nem elég európai? A kritikát megfogalmazó liberálisok és eurokraták számára az európaiság egyrészt az EU éppen aktuális vezetőinek éppen aktuális politikai érdeke. A brüsszeli székekben egymást váltó névtelen bürokraták és kiégett politikusok egyaránt percemberek, az uniós döntéshozatal tökélyre fejlesztette a végtelen semmitmondást, mellébeszélést és egymásra mutogatást. Hogy mi a rossz a rendszerben, azt tökéletesen mutatja a bevándorlási válság és a terrorveszély kezelése. Emlékeznek arra, amikor 2015 elején a Charlie Hebdo szerkesztőségében rendezett mészárlás után Párizsban felvonultatták a világ vezetőit? A „java” csak azután jött, akkor indult be a migrációs hullám, és azután következtek a legborzasztóbb terrortámadások. Orbán Viktort pedig szétszedték, amiért utalni mert rá, hogy az illegális migráció és a terrorizmus összefügg. A legutóbbi, barcelonai terrortámadás után Nyugat-Európa-szerte mantrázták, hogy „nem vagyunk hajlandóak félni”, miközben igenis tény, hogy az emberek félnek, és fájdalmasan visszavonhatatlan tény az is, hogy Európa megváltozott – s nem előnyére. A tagadás egészen biztosan nem fordítja vissza a lejtmenetet. Ilyenkor nem arról kell beszélni, hogy nem félünk, hanem arról, hogy megvédjük Európát! Ez az európaiság, nem pedig az egyes destruktív, ostoba brüsszeli döntésekhez való lojalitás, amit ráadásul nem is azzal akarnak ránk kényszeríteni, hogy meggyőznek a helyességükről, hanem simán megaláznának és belezsarolnának.
A liberálisok számára az európaiság másik ismérve a nagyon tévesen értelmezett multikulturalizmus. Egyfajta szemüvegen keresztül ugyanis a kultúrák békés együttélése, színes forgataga, pezsgő sokszínűség jellemzi ma Nyugat-Európát. A világ számos népe, amely otthon gyűlöli egymást, eljut Európába, és rájön, hogy népének ősi ellensége tulajdonképpen a barátja, a helyiek pedig csodálatos, nagylelkű emberek, mindenki boldog, mindenki európai, legfeljebb a háztartásokban más fűszereket használnak. Csakhogy amit multikulti idillnek látnak egyesek, az egy nagyon is monokulturális terjeszkedés. Európában a bevándorlók nem fejest ugranak és feloldódnak a szivárványszínű forgatagban, hanem tömbökben telepednek le, és ott, ahol többségben vannak, egyre növekvő erővel érvényesítik saját kulturális normáikat. Kutatások sora és számos példa bizonyítja, hogy párhuzamos társadalmak alakultak ki, az integráció igénye nélkül. Józan közép-európai ésszel természetes azt mondani, hogy ha bizonyos fokig tiszteletben tartjuk, és lehetővé tesszük a jövevényeknek kultúrájuk gyakorlását, attól azért az országnak még van, marad egy többségi, vezető kultúrája. Németül ez Leitkultur, és sokak számára majdnem hogy szitokszó, a németországi közbeszédben és politikában évtizedes vita, hogy meg szabad-e határozni egyáltalán.
Ezeréves keresztény államiságunkból is fakad a felelősség, hogy közbelépjünk, amikor Európa éppen felszámolni készül önmagát. Jelenleg ugyanis ez történik: lelki és fizikai megsemmisítés.
Hogy lehet az, hogy ma a konzervatív, keresztény tagállamokat, mint Magyarország és Lengyelország, vádolják azzal, hogy nem elég európai? A kritikát megfogalmazó liberálisok és eurokraták számára az európaiság egyrészt az EU éppen aktuális vezetőinek éppen aktuális politikai érdeke. A brüsszeli székekben egymást váltó névtelen bürokraták és kiégett politikusok egyaránt percemberek, az uniós döntéshozatal tökélyre fejlesztette a végtelen semmitmondást, mellébeszélést és egymásra mutogatást. Hogy mi a rossz a rendszerben, azt tökéletesen mutatja a bevándorlási válság és a terrorveszély kezelése. Emlékeznek arra, amikor 2015 elején a Charlie Hebdo szerkesztőségében rendezett mészárlás után Párizsban felvonultatták a világ vezetőit? A „java” csak azután jött, akkor indult be a migrációs hullám, és azután következtek a legborzasztóbb terrortámadások. Orbán Viktort pedig szétszedték, amiért utalni mert rá, hogy az illegális migráció és a terrorizmus összefügg. A legutóbbi, barcelonai terrortámadás után Nyugat-Európa-szerte mantrázták, hogy „nem vagyunk hajlandóak félni”, miközben igenis tény, hogy az emberek félnek, és fájdalmasan visszavonhatatlan tény az is, hogy Európa megváltozott – s nem előnyére. A tagadás egészen biztosan nem fordítja vissza a lejtmenetet. Ilyenkor nem arról kell beszélni, hogy nem félünk, hanem arról, hogy megvédjük Európát! Ez az európaiság, nem pedig az egyes destruktív, ostoba brüsszeli döntésekhez való lojalitás, amit ráadásul nem is azzal akarnak ránk kényszeríteni, hogy meggyőznek a helyességükről, hanem simán megaláznának és belezsarolnának.
A liberálisok számára az európaiság másik ismérve a nagyon tévesen értelmezett multikulturalizmus. Egyfajta szemüvegen keresztül ugyanis a kultúrák békés együttélése, színes forgataga, pezsgő sokszínűség jellemzi ma Nyugat-Európát. A világ számos népe, amely otthon gyűlöli egymást, eljut Európába, és rájön, hogy népének ősi ellensége tulajdonképpen a barátja, a helyiek pedig csodálatos, nagylelkű emberek, mindenki boldog, mindenki európai, legfeljebb a háztartásokban más fűszereket használnak. Csakhogy amit multikulti idillnek látnak egyesek, az egy nagyon is monokulturális terjeszkedés. Európában a bevándorlók nem fejest ugranak és feloldódnak a szivárványszínű forgatagban, hanem tömbökben telepednek le, és ott, ahol többségben vannak, egyre növekvő erővel érvényesítik saját kulturális normáikat. Kutatások sora és számos példa bizonyítja, hogy párhuzamos társadalmak alakultak ki, az integráció igénye nélkül. Józan közép-európai ésszel természetes azt mondani, hogy ha bizonyos fokig tiszteletben tartjuk, és lehetővé tesszük a jövevényeknek kultúrájuk gyakorlását, attól azért az országnak még van, marad egy többségi, vezető kultúrája. Németül ez Leitkultur, és sokak számára majdnem hogy szitokszó, a németországi közbeszédben és politikában évtizedes vita, hogy meg szabad-e határozni egyáltalán.
Ezeréves keresztény államiságunkból is fakad a felelősség, hogy közbelépjünk, amikor Európa éppen felszámolni készül önmagát. Jelenleg ugyanis ez történik: lelki és fizikai megsemmisítés.