Megkésett ébredések

Herbert Kickl, Horst Seehofer és Matteo Salvini Inns­bruckban az uniós belügyminiszterek találkozóján csütörtökön egyetértett abban, hogy fordulat következett be az európai migrációs politikában. Az unió vezetői végre felismerték azt, hogy a bevándorlási válság megoldását nem a korlátlan befogadásban, hanem a határok védelmének szigorításában és az afrikai országok segítésében kell keresni. Vagy egyszerűen csak arra jöttek rá, hogy választóik nagy része nem vevő arra, hogy a nyakukba zúdítsák Afrika és Ázsia lakosságát mindenféle korlát és válogatás nélkül.

Európai színtéren Ausztria, Németország és Olaszország el akarja lopni a „show”-t a magyar kormánytól, hiszen hiába vették át szinte egy az egyben a korábban megvetett magyar álláspontot, folyamatosan Bécs–Berlin–Róma-tengelyről beszélnek, és Budapestet rendre elfelejtik emlegetni. Persze valószínűleg sem Salvini, sem Seehofer, de valószínűleg Kickl sem akar csak beállni a sorba azzal, hogy csatlakozik a visegrádiakhoz, hanem feltalálva a spanyolviaszt, át akarják venni a vezető szerepet a bevándorlás elleni küzdelemben. Azt persze elfelejtik, hogy a visegrádi országok már több lépéssel előttük járnak: ahova Berlin, Bécs és Róma most a migráció kezelésében, a határvédelemben eljutott, ott Magyarország 2015-ben járt. Lehet, hogy két-három év múlva elindul a „Germany Helps” program a közel-keleti keresztények megsegítésére?

Az európai fordulat azonban az ENSZ-t még mindig nem érte el. És addig talán nem is fogja, amíg nem alakul ki egy határozott, nagy létszámú „párt” a világszervezetben, hogy a bevándorlás valódi okainak kezelését követelje és azt, hogy az ENSZ ne csak a tünetekkel foglalkozzon. A világszervezet ráadásul jelen pillanatban nem alkalmas bármiféle konszenzusos döntés meghozatalára a kérdésben, hiszen az országok jó részének az az érdeke, hogy megnyissák a csapot, ami az országukat szétfeszítő túlnépesedés nyomásán enyhít, vagy ami segít elüldözni a sok gondot jelentő kisebbségeiket.

Főleg addig nem lesz megegyezés, amíg a világszervezet ragaszkodik ahhoz az abszurd gondolathoz, hogy a migráció csak jó lehet. Annak alapvető emberi jogként való elismerése pedig belátható időn belül csődbe vinné az európai társadalmakat, és lerombolná a jelenlegi társadalmi, kulturális és gazdasági rendszert, akár dominóeffektust okozva az egyik földrészről a másikra vándorló milliós tömegek által.

Az ENSZ-nek annak elérését kellene zászlajára tűznie, hogy Európában és Észak-Amerikában ne veszélyként tekintsenek azokra, akik szükséget szenvednek Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsiában, hanem olyanokként, akiknek segítő kezet nyújthatnak. Ezt viszont csak akkor lehet elérni, ha a világszervezet nem veszélyes csomagokkal és kötelező határozatokkal akarja rákényszeríteni az országokra mindenki befogadását, aki megjelenik a határaikon, hanem ha átfogó, ésszerű megoldásokat kínálna az elmaradottabb területeken élők életkörülményeinek javítására, és a segítségnyújtásban minden ország megtalálná a maga önként vállalt szerepét.

Ha az ENSZ ilyesmire törekedne, az e tekintetben eddig is jó példával elöl járó Magyarország is azonnal felajánlaná újabb segítségét. Addig viszont, amíg az ENSZ csak értékeknek hazudott érdekek mentén mozog, és kísérletet sem tesz a problémák átfogó megoldására, meg kell tagadni mindenféle kikényszerített egyezség elfogadását, és más módon segíteni azoknak, akiket a világszervezet urai cserben hagytak.