Vélemény és vita

Megértés helyett

Helyre tett a rendőrség. Talán emlékeznek, írtam egy emberről, akit éjjel igazoltattak

Azt is említettem, hogy az inkriminált eszköz egy csukott szerszámostáskában hevert, ám a valóságban az nem volt, csak össze-vissza szabadon mindenféle csavarhúzók, fogók, effélék. Olykor téved a zsurnaliszta, ez benne van a pakliban. Akárcsak az, hogy nem lehet minden publicisztikáért hivatalos helyre szaladgálni. Ám az már kevéssé érthető, hogy némely megyei kapitányságtól olykor házhoz mennek a – de a mondat hátraeső részét inkább hanyagoljuk, mert úgysem bírná ki a korrektúra, a nyomdafesték.

Nézzük inkább az ügyet a másik, az (esetünkben minimálisan sem kimutatható) emberi oldalról. Van ugye a járőr, aki kiszúr egy autót. Odamegy, igazoltatja a sofőrt, s utána nyomban felnyittatja a csomagtartót és lel egy csomó rendetlen szerszám között egy darab kést. Előkapja a nála lévő centimétert (vagy csak saccolt?), majd fölfed, eljár és kiszabja a büntetést. Mondhatná persze a járőr azt is, hogy ejnye no, ezt nem szabad, legközelebb tessen’ már otthon feledni – ám a megértés és (lehet, csak általam civilként) normálisnak tartott viselkedés abban a parkolóban és azon az estén a mesék ködébe tartozott.
Csak csendben vetem papírra, azt, hogy az eljárás alá vont férfi nem felelt semmi érdemlegeset, nem próbált a lelkekre hatni – pusztán a vállát vonogatta, egészen egyszerűen nem hiszem el. Akkor sem, ha maga Pintér Sándor, Belzebub vagy az éppen aktuális főkapitány bizonygatja az ellenkezőjét, netán a bíróságon a járőrök hitükre eme változatra vallanak, esküsznek. S hogy miért? A válasz szimpla, ha tetszik, hétköznapi: képzeljék magukat a pórul járt fiatalember helyébe. Minimálbéres helyzete a csőd felé tendál, három apró gyermek várja otthon, s ráadásként albérletben él – ugye, roppant életszerű a csönd, a beletörődő arc, a kézlegyintés, a könnyen jött, könnyen ment attitűd? Amúgy a dolog sajnos már egykutya, mert rátestáltak valami harmincezer forintot. S ahogy a magyar hivatali gyakorlatot ismerjük, sok reményt nincs értelme fűzni semmihez.

Van nekem egy (helyesebben sok – ám ez most nem számít) nagyszerű barátom, vidéki életvédelmis rendőr az illető. (Ismerik az orosz mondást? Inkább száz barátod legyen, mint hasonló mennyiségű rubeled.) Sokat látott, rengeteget próbált eredeti figura, aki olyformán gyűjtögeti a „kék csempés” zárkákba a gyilkosokat, mint más erdőn-mezőn a gombát, szedret, áfonyát a saját kosarába. Nos, ő szokta volt citálgatni némely kollégáira, hogy – de ezt újfent nem szabad ide iktatni. Elég legyen annyi, hogy az ilyen esetekben rugalmatlan egyenruhásoknak azt a bizonyos testrészét hozza közvetlen kapcsolatba a csalánnal – csak sokkal rondábban, szofisztikáltabban.

Ugyan, kedves vitéz urak, nehezükre esett volna útjára engedni azt a honpolgárt? Hiszen a tizenegy centiméter pengehosszúságú kése – s ezt önök sem tagadták – egy zárt csomagtartóban pihent. Közelebb kerültek az áhított rendhez ezáltal? Netán így egyel kevesebb öreget fosztanak ki és vernek agyon két utcával arrább a bandákba verődő megélhetési bűnözők? Vagy ha tényleg a késfront totális rendberakása a céljuk, akkor e jeles járőrt inkább a Pilisbe küldjék – ott aztán aratni fognak a kirándulók között, ezt megígérhetem.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom