Megértés Putyin iránt

Az orosz liberalizmus csak nagyon rövid ideig tudta az eget kéken tartani, gyorsan jöttek a nagy, a brezsnyevinél is nagyobb elernyedés és önbizalomvesztés szürke évei. S egyszer csak feltűnt az orosz politika egén egy titkosrendőr, aki tudta, miképpen lehet hidegre kovácsolni a fáradtan izzó idegeket. 2007-ig, a müncheni biztonsági konferenciáig a Nyugat semmibe vette Moszkvát, s ott nagyon meglepte őket, hogy az orosz elnök kioktatta őket Oroszország öncélúságáról.

Semmi csodálatos nincs abban, hogy évekkel a müncheni kirohanás után Putyin a Majdan téri szomorú bohózatot és az oroszbarát ukrán elnök, Janukovics megbuktatását államcsínynek nevezte, s gyorsan megszállta a szerinte a NATO flottabázisának kiszemelt Krím félszigetet. (A Krímet még Nagy Katalin cárnő vette el a törököktől, s a krími háborúban az oroszok megvédték a támadó angol–francia–szárd expedíciós hadseregtől, vérüket hullatták érte a polgárháborúban és a honvédő háborúban, s Szevasztopol joggal kapta meg a hős város címet.) A nyugati sajtó reakciója, ahogy várni lehetett, sematikus volt: Putyin a Szovjetunió feltámasztásán munkálkodik, s Ukrajna és más volt csatlós országok ott vannak az orosz hadsereg célkeresztjében. Csak kevesen mertek megértően nyilatkozni a művelt Nyugaton, mondván, hogy az orosz elnök démonizálása sportnyelven szólva alibizés. Ugyanis egyszerűen tudomásul kell venni, hogy Oroszország – miután Jelcin alatt amúgy is megfizette a belépődíj kétszeres árát – eltávozott abból az atlanti klubból, amelyet Sartre jó hatvan évvel ezelőtt a főbelövendők klubjának nevezett, s amelynek kormányait láthatatlan szálakon nem a korszellem, hanem valami más – az ugyancsak alibizésből démonizált háttérhatalom – mozgat. Legtöbb barátom és én is Fény utcai asztaltársaságunkból Putyin-értők lettünk, mert nem verte ki még szívünkből az érzéseket az a finom erőszak, amellyel a gazdag országok a klub hátsó udvarába betessékelték a már amúgy is elszegényedett kelet-európaiakat.

Igaz, a metternichi politika szerelmese, a jó öreg Henry Kissinger is azt mondta, hogy az ukrán kérdést nem szabad fekete-fehér szemüvegen keresztül nézni. Nem szereti Putyint s valószínűleg az oroszokat sem, de tisztában van azzal, hogy Kelet-Euró­pa tekintélyes része ipari skanzenné vagy idegenforgalmi múzeummá alakult át, s merő látszat, hogy az atlanti világ része lenne. A Nyugat – sugallja az orosz propaganda – kettős morállal dolgozik. A népek önrendelkezési jogának védelmével lép fel vélt vagy valós ellenfeleivel szemben, de kész eldobni a szabadság, egyenlőség és testvériség maszkját, ha érdekei úgy diktálják. Vagy ahogy az orosz elnök mondja, a nyugatiak „azt hiszik, hogy kivételesek, különlegesek, hogy ők alakítják a világtörténelmet… Úgy cselekszenek, ahogy nekik tetszik, időnként erőszakot alkalmaznak szuverén államok ellen, s olyan koalíciókat alkotnak, amelyek jelszava, aki nincs velünk, az ellenünk.”

Stephen Kinzer hét éve megjelent könyvének címe – Puccs! Az amerikai imperializmus története – számtalan ilyen példát hoz fel. Aki szereti a számmisztikát, annak különösen tetszeni fog ez a sorozat: 1953 Irán, 1973 Chile, 1983 Grenada (csapás Kubára), 2003 Irak. S hozzá kell tennem: 2013 Ukrajna. Úgy tűnik – írja a kiváló publicista, Villiam Greinder is –, hogy a NATO minél közelebb akar férkőzni Oroszországhoz, s ez volt a grúz s a mostani ukrán háborúnak is a fő kiváltó oka. (Pedig a kilencvenes évek közepétől még a gyenge jelcini adminisztráció emberei is azt mondták, hogy a NATO bővítése esetén nem maradnának tétlenek.) S ha a Nemzetközi Valutaalap mostani kijevi gyámhatóságának cselekedeteit mérlegre tesszük, az ukrán kisember himnusz helyett elkezdheti énekelni az egykori orosz hajóvontatók forradalmas dalát, az E-ej uhnyemet. Aki nálunk demokráciával foglalatoskodik, annak mindenre fel kell készülnie. Még arra is, hogy elviszik hajóvontatónak.

S miközben Washingtonban szépen összeállt az új héják frontja, az orosz propaganda ügyesen játszik az amerikaiak lelkiismeretével.

A moszkvai pénzen fenntartott New York-i Demokráciáért és Együttműködésért Intézet előadásokat tart annak jegyében, hogy az oroszok kiheverték a kisebbségi érzésüket, és a világnak ismét a maguk lelkes, hívő arcát mutathatják. Putyin elnök nem véletlenül hivatkozik például Ronald Reaganre, aki Carter szégyenletes elnöksége után azt mondta, hogy „nekem mindegy, ki szereti, ki gyűlöli Amerikát. Én azért fogok cselekedni, hogy Amerikát ismét megtanulják tisztelni” – így beszélt nem is olyan régen a hidegháborút megnyerő amerikai elnök. Nem Oroszország tiszteletére tanította Putyin a világot – kérdik a Moszkva-párti véleménycsinálók –, amikor a törvényes ukrán elnök elűzése után visszavette az SZKP és az első titkár, Hruscsov által felelőtlenül Ukrajnának elajándékozott Krím félszigetet, mint az orosz nagyhatalmi státus egyik biztosítékát?

Tudom, minden hibára van magyarázat, és minden tévedésre van mentség. De az ukrán válságban épp a nyugati, szinte akadémikusan unalmas állásfoglások során teljesen elsikkad a népek, nemzetek önrendelkezési jogának a kérdése. Miképp lehet, hogy több millió orosznak nincs joga ahhoz, hogy meghatározza, milyen állami keretek közt akar élni?

Én, a nyugati masszában élő kisember nyugodt hangján megkérdezhetem: egyáltalán mi lesz velünk, magyarokkal?

Halvány kis mosoly, hallgató lelkiismeret. Pedig ott a Kalefon (idegeneknek: Széll Kálmán tér) és a Fény utcai piacon egyikünk sem szereti az oroszokat, a csehszlovák–szovjet hokimeccseken dotohót üvöltöttünk a tévé előtt, s tiszteletbeli csehszlovákoknak éreztük magunkat. Mégis érzékeny pontot érint lelkünkben az ukrán háború: nő bennünk a megértés Putyin iránt.