Megállj, fogyasztás!

„Nem kellett volna olyan messzire kimennem a tengerre, tudod – mondta. – Neked is jobb lett volna, nekem is. Bocsáss meg, nagy hal” – így kesereg az öreg halász Hemingway klasszikus kisregényében, miközben a legyőzött, kifogott és a csónak oldalához kötözött gigantikus állat testét a cápák felzabálják. Végül, habár az öreg halász legyőzi a természetet és a halat is, mégsem marad semmije sem.

Valóban túl messzire mentünk azért, hogy az emberi faj mesterséges létezését biztonságban, kényelemben (luxusban) és anyagi értelemben „fejlődő” állapotban tudjuk. A mérhetetlen fogyasztás közben átléptük a Seneca által annyiszor hangoztatott „szükség” határait, és jócskán eltévedtünk az „akarom” birodalmában. S mindeközben elfeledkeztünk az emberi lét másik feléről. A természethez kapcsolódó mivoltunkról. Illetve minden minőségi érték nélkül, csupán a mennyiségi szempontok szerinti anyagi szabadságra és a birtoklásra értelmeztük a „fejlődés” fogalmát.

Az idén is, mint ahogy 2000 óta minden évben, ismét előbbre került „a globális túlfogyasztás napja” a kalendáriumban. Minden eddiginél korábban, a természeti világalap számításai szerint augusztus 19-én érkeztünk el arra pontra, amikortól már a Föld lakossága túlfogyasztja a bolygó erőforrásait. Azaz nyolc és fél hónap alatt használtuk fel (el) azt az erőforrás-mennyiséget, amelynek egy évre kellett volna elegendőnek lennie ahhoz, hogy a bolygó a jelenlegi állapotában fennmaradhasson. Az emberi fogyasztás tehát augusztus 19. után minden másodperccel több lesz, mint amit a Föld még képes lenne újratermelni.

De mi lesz így a fenntartható fejlődéssel?
Persze, ilyenkor sorra érkeznek a „zöldprédikátorok”, és hirdetik a megújuló energiaforrásokat, az ökopolitikát és az ilyen-olyan „zöld” intézményeket szerte a „nyugati világban”. De van itt egy „aprócska” tévedés! Egy „hiba”, amely minden jó szándékot tisztelve, megakadályozza a pozitív változást. Ugyanis a környezetvédelemnek ma már nem csupán a természetről, hanem az emberiségről kellene szólnia. Amikor teszünk a környezet károsítása ellen, akkor nemcsak a pici fókák fitos orrát kell látnunk, hanem dédunokáink gyermeki mosolya is eszünkbe kell jusson. Mert most már az emberiség léte a tét.Másrészről pedig nagyon fontos lenne az egyén és minden közösség fogyasztói céljait az aranyközép felé terelni. Illetve a Konrad Lorenz által a civilizált emberiség egyik halálos bűneként emlegetett gazdasági-társadalmi versenyfutást megállítani. Ugyanis ahogy Lorenz is írja: „Igen rövidlátó a kapitalista uralkodó osztály, ha továbbra is folytatja a fogyasztók megjutalmazását életszínvonaluk növelésével, miközben arra idomítja őket, hogy továbbra is folytassák a vérnyomásnövelő, idegőrlő versenyfutást társaikkal.”

Tehát nem csupán a megújuló energiára kellene több figyelmet, szellemi és anyagi energiát fordítanunk (hisz ez már önmagában is ellentmondás), hanem fokozatosan áttérni a versenyalapú, neoliberális elvek alapján megkomponált gazdaságról valamilyen más típusú értékeket felvonultató együttélési formára. Globálisan kell felismernünk, hogy a mindent átható neoliberális alapvetés, azaz a „verseny és haszon mindenek felett” elv öngyilkos küzdelem csupán önmagunk ellen. Szükségünk van az egyénen túl mutató értékekre, amelyek forrása az Isten, a természet vagy a közösség lehetne. De semmiképpen sem eredhetnének a liberális demokrácia lakójától, az egoista egyén autonómiájából.