„Kitüntetett szerephez jutnak megint a seggnyalók / Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok. (…) És erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók / Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok.” A többi közt ilyen sorokat tartalmaz az Ezek ugyanazok című dal, Bródy János szerzeménye, amelyet az előadó szerint szándékosan hagytak ki Koncz Zsuzsa jubileumi koncertjének köztévés felvételéből. Ritka alkalom, de épp a Kunigunda utcában időztem, és pont elém került egy igazi illetékes, aki megkérdezhettem Bródy felháborodásának tárgyáról. Kerek szemmel nézett rám, fogalma nem volt az egészről, szerinte egy koncertet soha nem adtak le még teljes terjedelmében. Mert az kitöltené a teljes adásidőt. És vannak különböző kötelezettségek. Ha ez is (több más mellett) kimaradt, valószínűleg a „seggnyalók” kifejezés miatt, ami nehezen fér bele a médiaszabályzók közé, ilyen tartalmakat kerülniük kell. Majd az illetékes ott hagyott, mert fontosabb dolga volt.
Ugyanilyen ritka alkalom, hogy este, munka helyett a tévé előtt ülök. De Koncz Zsuzsa koncertjét nem hagytam ki. Boldogan néztem, élveztem, és nem is sejtettem, hogy ebből néhány nap múlva megint politikai téma lesz, hogy valaki megint bele akar csinálni a naplementébe. Olyan szépen gömbölyödött az este.
Boldogan néztem, mert vagy harminc évvel visszarepített a múltba. Vagyis nem, megállította az időt két órára. Hiszen Koncz Zsuzsa tehetsége, szépsége jottányit sem változott. Ugyanúgy szökdel, ugyanúgy tartja a mikrofont, ugyanúgy tartja ki a „legátókat”, ugyanúgy kacsint észrevétlenül, ha a sorok közé kell látni. Ugyanúgy, mint akkor, abban az időben, amikor tobzódtunk a könnyűzenei tehetségekben. És mögötte a zenekar, mint akkor, ugyanolyan pontosak, mint akkor, ugyanolyan az összhang énekes és hangszerek között. Semmi sem változott.
A fontos dalok előtt összeráncolja a homlokát, pózt vált, vagy csak egyszerűen az egyszerű bárszék oldalára ül, körülnéz, és dalba kezd. Ilyenkor a szokásosnál is többet akar elmondani a szöveggel, a zenével. És valóban, az akkor fontos dalok mondandója ma sem változott. Miért is változna? Emberek maradtunk, ugyanolyan érzésekkel, igényekkel. Szabadság, barátság, szerelem iránti igényünk sem változott. Erre a három szóra már vagy száz éve nem ad pontos definíciót az élet. Mindig kell, aki jön, és újra és újra helyre teszi őket. Most Koncz Zsuzsa, de majd újra az Omega, aztán Presser, Sztevanovity Zorán (akinek „politikai merészségén” kamaszként sokszor elcsodálkoztunk). Itt van, és zenél az Illés (bár Szörényi a többiektől eltérően időnként a napi politizálás szintjére süllyed, és ez lehet kiábrándító). De dübörög az Edda a maga akkori és mai igazságaival és a többiek mind, akik a dalokkal annak idején a szabadság iránti igényt és vágyat tartották ébren. Nem kizárólag politikai értelemben, a mindennapjainkban, a kapcsolatainkban. Kiváló nevelői voltak ők a hatvanas-hetvenes évek ifjúságának, ez a generáció sokat köszönhet nekik.
És ezt megérzik a mai ifjak is. Koncz Zsuzsa megállt az egyik dal előtt, lenézett a közönségre, és boldogan ismerte fel, hány mai tinédzser ül ott, és hallgatja őt. És az egész terem valóban tömve volt, jó pár ezer ember, magamfajta, idősebb, fiatalabb. Össznépi gyülekezet. Minden generációnak tudott és tud mondani ő és alkotótársai.
Nemrég hagyott itt bennünket Vukán György, aki ugyanezt a küldetést teljesítette, de neki általában nem kellett szöveg. A zenéjével, az improvizációival csalta ki belőlünk a lélek szabadságát. A közösségi portálon elém került egy videó, valami jótét lélek tette fel: Révész Sándor, Vukán György, Horváth Charlie 2004-ben, egy éjszaka a maldív óceánparton. Hogy kerültek oda, mit kerestek ott, nem tudni, lényegtelen. Révész kezében gitár, Vukán előtt az elektromos zongora, Charlie pedig dohányzott, és itta a whiskyt. Váratlanul Révész elkezdte énekelni a „Ha ismerném…” című kiváló dalát, csak úgy, gitárral, magának. Összenéztek Vukánnal, akinek az ujjai természetesen megmozdultak. És a kiváló dal és a dzsessz a zongorán összeölelkezett. Szép, váratlan szeretkezés volt ez. Majd Charlie is letette a poharat, elnyomta a cigit, és beszállt ő is. Egyre jobban belemelegedtek, felettük a strand pálmaárnyékolója, a háttérben az éjszakai óceán. És három, átszellemült arccal, magyarul éneklő, magyarul játszó ember, három generáció, három különböző zenei stílus elképesztően tehetséges képviselője boldogan játszott-énekelt együtt. A Jóisten áldja meg azt az ismeretlent, aki ezt a felvételt feltette. Szebben nem is lehetne megemlékezni Vukán Györgyről.
Gyanúsan sok valóban a fiatal ezeken a koncerteken. Mintha ezt az időtlen élményt a fiatalok a könnyűzenei mai művelőitől nem kapnák meg. Vagy csak idő kell látni, korrodálódik-e az anyag. Nem tudom. Nem is lényeges. Amíg bírják ezek az előadók, teremtsék meg a hidat köztünk és gyermekeink között, köztünk és barátaink – vagy éppen ellenségeink között. Bródy nyugodjon meg. Volt ott elég dal, amely „nagyot szól” minden társadalmi helyzetben. És csalódtam volna, ha Koncz Zsuzsa koncertjén ezt az ordenáré kifejezést kell hallanom. Nem hozzá való. Ő elegáns, okos, visszafogott és érvényes. Ez a szó nem illik a repertoárjába. Jó is, hogy kimaradt.
Meghallgattam külön Bródy „seggnyalásos”dalát, a szerző szokásos háromakkordos elővezetésében. Jó a dal, arról szól, hogy negyven éve voltak valakik, akiket ma felismer Bródy a politikai életben, és jön a refrén: „apám, ne mondd, hogy ezek ugyanazok”. Magamtól ezt nem érteném a mai politikai vezetésre, az idő miatt inkább az előzőre. De nem akarom értelmezni.
Bródy nem sokkal később kommünikét tett közzé, melyben visszavonta, amit eddig mondott vagy írt az ügyről. Természetesen először gunyorosan, nyomatékosan kijelentve, hogy Magyarországon soha nem látott sajtószabadság van. Majd később Koncz Zsuzsától is elnézést kellett kérnie. Kiderült, a köztévé magától az énekesnőtől vette át a megvágott anyagot, és Koncz Zsuzsa hagyta ki ezt a dalt.
Szép lett volna, ha a koncert emléke ezen intermezzo nélkül marad meg. „Köszönet” érte Koncz Zsuzsa barátjának és egyik szerzőjének.