Még egyszer a tétről

Miért is tettek volna máshogy, az állandó provinciális kisszerűségből és a nyugatról kapott témák megkésett koptatásából nem következik előrelátás – ez azóta sincs másképp. Amikor már nagyon is valóságos migránsok vonultak az utakon, dobálták betondarabokkal a magyar rendőröket Röszkénél, valamint húztak fel sátortábort a Keletiben, az álprobléma valóságosnak kezdett tűnni. A rövidlátóbb politikusok is hamar felismerték, hogy egy hangos kisebbség lelkesedésén túl azért a magyar társadalomban ott van a nem éppen bevándorlásbarát konszenzus.

Most azonban már nem táboroznak migránsok a Keletiben, és bár a biztonságért hálásnak lehet lenni, kevésbé tűnik akutnak a probléma, mint amikor éppen rázzák a kaput. Szijjártó Péter, aki rendszeresen szerepel a nemzetközi fórumokon, olvassa a tervezeteket, kapja a nyakába a külföldi szidalmakat, minden migrációról szóló ülésről azt mondja, nagy csaták vannak és még nagyobbakra kell készülni. Akik nincsenek ott ezeken az üléseken – de nagyon szeretnének – persze mondhatják, hogy Szijjártó túloz, és ha mosolygósak és simulékonyak vagyunk, akkor pikk-pakk megegyezünk bárkivel, maximum jön ide ezer migráns, na, bumm. Azonban ha a nyugatosságukra annyira büszke politikusok kicsit körülnéznének Európában – és nem csak a brüsszeli reptéren és az uniós negyedben –, akkor látnák, mi történik valójában.

Miközben az uniós szervek továbbra sem tudnak leszakadni a három évvel ezelőtti egyszeri kötelező kvóta miatti szekírozásról, már régen az állandó és automatikus kvótán dolgoznak. Ez nem falra festett ördög, hanem nyilvános dokumentumokban fellelhető fekete-fehér tény. Vezető uniós tisztségviselők látják az állandó elosztásban a megoldást, és mondják azt, a mai napig teljes meggyőződéssel, hogy a bevándorlás Európának hasznos lehet, nem megállítani kell, hanem jobban megszervezni. Nemcsak Orbán Viktor, hanem például Sebastian Kurz is azt javasolta már évekkel ezelőtt, hogy a külső határokat meg kell védeni, a migránsokat pedig még Európa határain kívül meg kell állítani, és ott válogatni szét a gazdasági migránsokat és a menekülteket. Három év tapasztalata teszi nyilvánvalóvá minden józan ember számára, hogy nincs más megoldás: onnantól, hogy a menedékkérők Európa területére lépnek, nincs megállás. Az elmúlt évek európai választásai sorra hozták az olyan erők győzelmét vagy legalábbis megerősödését, akik a migráció megállításának ígéretét tűzték a zászlajukra – így fog ez történni a hét végén Olaszországban is. Talán poénból szólnak az európai választások a migrációról?

A formálódó uniós álláspont tavalyi adatok alapján tízezerre meg még tízezerre számolta ki a kötelező elosztási mechanizmus által hazánkba szánt menedékkérőket, miközben az ENSZ migrációs paktumai is a migráció menedzselésével törődnek, elvetve az olyan biztonsági intézkedéseket, mint a migránsok őrizetbe vétele.

Európában és a világban éppen akkor készítenek migrációpárti, nemzeti szuverenitást sértő szabályozásokat, amikor az előrejelzések beláthatatlan mértékű afrikai migrációra figyelmeztetnek. Súlyosan téved, aki azt hiszi, a közeljövő kőkemény csatáiban elég lesz lavírozni. Nem a migráció az egyetlen problémánk, és nem is várható el, hogy az emberek annak tekintsék, de fel kell ismerni, hogy európai szintű sorskérdésről van szó. Csak kiérdemelt, biztos felhatalmazással lehet a küzdelemnek nekimenni. A felelősség óriási. Ahogyan a tét is az.