Médiaszűrés

Amikor történelem kopogtat az emberiség ajtaján, különösen is fontos, hogy az eseményekről mindenki megfelelő képet kapjon, s hogy a meglévő információk lehető legszélesebb köre jusson el a társadalomhoz. Legyünk minél jobban „képben”. Az ilyen esetekben ugyanis szinte mindenki véleményt alkot, amellett érvel a saját köreiben, sőt akár nagyobb fórumokon is. Így, így is formálódik a közvélemény – hacsak nem háború készül éppen, akkor ugyanis nem elég „vélekedni”.

Az illegális migránsok miatt kialakult helyzet Magyarországon is megosztja az embereket, és bizony hatalmas felelőssége van a hazai és nemzetközi médiának, hogy milyen képet mutat be, illetve ehhez milyen magyarázatot fűz. Vegyük rögtön azt a fényképet, ami világszinten is komoly karriert futott be a sajtóban. Egy apa rémülten karolja át síró feleségét, aki meg egy szintén síró csecsemőt szorongat. A síneken fekszenek mindhárman, felettük zord, egyenruhás rendőrök, a fotó közeli részében fenyegető gumibot sejlik fel. A felvétel mellé azonban nem mellékelték a videót, melyből kiderülne, hogy a férfi nemes egyszerűséggel, váratlanul magával rántotta a peronról asszonyát, gyermekét a sínekre, majd elkezdett hadonászni és üvölteni. Az egyenruhások igazából csak segíteni akartak. Csakhogy, aki kizárólag a képet látja, és bizony ők vannak többen, az aligha áll a magyar hatóságok oldalára az ügyben. Sőt elkezd aggódni.

Ahogy akkor is, amikor meglátja az egyik hazai hírportál felvételét a szintén gumibotos rendőrök zárt sorfala előtt elvonuló szír vagy afgán kisfiúról, aki virágot tart a kezében, és megszeppenten, mégis bátran néz fel a maguk elé meredő karhatalmi alakzatra.

Eközben a függetlenségére oly sokat adó, amerikai CNN műsorvezetője a meghatottságtól elcsukló hangon interjúvolja hosszú perceken keresztül az illegális bevándorlókat a saját házába befogadó Gyurcsány Ferenc ellenzéki pártpolitikust, rossz emlékű bukott exminiszterelnököt. Hogy a DK-vezér korábban még amiatt féltette a hazáját, mondván, a határon túlról magyarok jönnének hozzánk, s ha bár az otthonunkat nem kellett volna megosztanunk velük, lehet, hogy az egészségügyi rendszert mondjuk igen, az nem került szóba. Aztán kimaradt a beszélgetésből az is, hogy a túlmozgásos „hős” éppen a jelenlegi kabinet legharcosabb opponense, ezért mindig éppen az ellenkezőjét csinálja, mint Orbánék. Nem lehet kétséges, ez a mostani akció sem mentes a szavazatszerzés igényétől. Ferenc ugyanis mégiscsak a hatalomba szeretne visszakerülni.

Ilyen, és ehhez hasonló beszámolókból tájékozódik hazánkról Európa jó része, ebből a szempontból érthető, hogy a problémát nem éppen testközelből érzékelő médiafogyasztók finoman szólva sem ismerkednek meg az igazság valamennyi szeletével. Azt ugyanis kevesen „rakják össze” –, hiszen nem is nagyon hallanak róla –, hogy a gáláns, ám kifejezetten félrevezető német nyilatkozatok miatt lett Kis-Damaszkusz a Keleti pályaudvar előtt, s az ott szenvedő és akciózó ezrek emiatt vállalják sorsukat – persze szigorúan a külföldi tévékamerák látókörében. A magyar kormány képviselőinek erre vonatkozó kijelentései kevésbé érdekesek, mint egy elcsigázott szír család látványa Budapest közterületén.

Eközben Angela Merkel kancellár tulajdonképpen megköszöni hazánknak, hogy nem engedjük tovább a tömegeket, hiszen a menekültügyi eljárást az uniós szabályok szerint nálunk kell lefolytatni. Vagyis csak betartjuk a ránk szabott, hálátlan feladatot, míg az érintettek visszautasítják a közreműködést, mondván, ők szabadok akarnak lenni. Arról sem esik szó, hogy egyházi és civilszervezetek mennyit segítenek, a Migration Aid nevű, alig leplezetten kormányellenes, „civilkedő” csoport például már nem képes több adományt raktározni. Ennyit a kőszívű magyarokról.

Hogy az Európa Unió távlati céljai, a rövid távú humanitárius segítség utáni helyzet kezelése, az integráció nehézségei vagy éppen a terrorveszély nem téma különösebben a fősodratú médiában, nos, ezt már fel sem merem hozni. Viszont az talán mégis jogos elvárás lehet Magyarország részéről, hogy legalább a jelenlegi helyzetről a valóságoshoz közelítő kép jelenjen meg róla a világban. Jó, igazából megszoktuk, hogy ez nincs így. De meddig hagyjuk még?