Mécsfényke

Úgy tűnik, mostanában már nem annyira divatos művésznek állni, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A fiatalok inkább brókernek vagy politológusnak mennek, aztán, némiképp megöregedvén, hirtelen nagy érdeklődéssel fordulnak a művészetekhez. Nemigen tudnak mit kezdeni sem a műalkotásokkal, sem a művészekkel. Magukat tudósnak tartó emberek százezrei a világban abból és annak élnek, hogy egymással hatalmasakat vitatkozva, sokszor össze is verekedve megmondják a nem hivatásos művészetértelmezőknek, hogy mi is az a művészet. Valahogy úgy működnek, mint a filozófusok, akik ugyebár a lét értelmén gondolkodnak. Az egész életük arról szól, hogy miért is vannak. Talán azért, mert a Teremtő annyiféle embert alkot, amennyifélét csak akar, és köztük bőven elférnek a sohasem cselekvő, ám mindig mindent megmagyarázók. Az okoskodók. A stréberek. A kékharisnyák. A kék zoknik.

Gyerekkorukban persze ők is viszonylag ép közegben éltek, az iskolák gyerekközösségei még normálisak. Ott többnyire minden és mindenki az ami, és az aki. A buta buta, a hazudós hazudós, a sunyi sunyi. Aki pedig bármiben többet és jobban tud, mint a többség, nem bántják, tisztelik. Többek között azért, mert a gyerekközösségeknek semmiféle érdekük nem fűződik ahhoz, hogy mást mondjanak, mint amit látnak és hallanak.

Mire felnőtté verik az élet viszontagságai a gyereket, majdnem minden megváltozik. A tudálékos kevesekből nem kevés könyökharc és taposás után vezetőnek mondott entellektüelek – véleményvezérek – lesznek,
a többiek pedig megvívják hétköznapi harcaikat az emberi élet valódi értékeiért, az értelmes, teremtő munkáért, a családért, aztán majd a gyerekeik jövőjéért. A bohémnek álcázott semmittevők meg, megmaradván valamiféle bárgyú hülyegyerekségben, változatlan hévvel magyarázzák a világot. Ezt, ha jól akarnak élni, mindig a korszerűnek kikiáltott divateszmék hirdetőiként teszik.

Ezek az eszmék a különböző történelmi korok politikai alakulataival rendkívül szoros kapcsolatban állnak, úgy is közelíthetünk művészetekhez, egészen pontosan a kor hivatalos művészetéhez, mint a politika szövetségeséhez. A társadalom többségének akaratát képviselni hivatott politikai alakulatok szívesen mutatkoznak az úgynevezett magaskultúra képviselőinek társaságában. Ez teljesen független attól, hogy ezeknek a magaskultúrás illetőknek van-e valamilyen közük bármiféle emberi, kulturális és erkölcsi értékhez. A művész az művész, komoly, nehéz, embert próbáló művészi munkát végez, a feladata a kezdetektől fogva ugyanaz, megmutatni a hülye többségnek az élet lényegét, lerajzolni, leírni vagy elénekelni a valóságot. Idáig rendben is van, ez évszázadonként nagyjából néhány tucat embernek sikerül, akik többségükben egyenesen tiltakoznak a művész titulus ellen.

Most például a vajdasági költő, Tolnai Ottó kapott kitüntetést. Ő való­ban ott van azok között, akik az ég és föld közötti üzeneteket kezelik, a teljesség megmutatója. Megdöbbentő azonban a díjat odaítélő bizottság indoklása: vele és az ő generációjával kezdődött meg a vajdasági magyar irodalomban a vidékiességnek a felszámolása és egyfajta avantgárd irodalomnak a létrehozása. Ha a bizottság így gondolja, nem másról, mérhetetlen szűklátókörűségéről tesz tanúságot. Mert miért is baj a vidékiesség? Miért jön elő újra és újra a városi nagyképűség, a divat­majmoló ficsúrszellemek kávéházas vagy romkocsmás okoskodása? Miért hazudják kevesebbnek azt, ami sokkal több, mint a városi kuplék giccsparádéja?

A magyarságnak, benne természetesen a Vajdaságnak, hatalmas, a teljességet minden apró részletében megmutató művészete van. Saját, minden más vidéktől különböző, értékmegőrző és értékteremtő népművészete. Mint bármelyik részén a világnak, ez a fajta népművészet lényegéből adódóan avantgárd. Azaz úgy előzi meg a saját korát, hogy benne van, sőt erősen kapaszkodik a múltjába. Van avantgárdabb forma, mint amiben egyszerre ott van a múlt, a jelen és a jövő? Amit a létmagyarázó megélhetési stréberek mélységesen lenéznek. Időről időre durván belerúgnak – lásd „Így gondozd a magyarodat”, „Jönnek a mélymagya­rok a szarból”, „Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket”. Amúgy valamennyire indokoltak is ezek az otromba tételek, hiszen a tehetségtelenek joggal tartanak az erős és hiteles értékektől.

A vidékiség gyalázása mostanában különlegesen érdekes, főleg egy kis, új nyikhaj fogalmazásában, amelyet hozzá hasonló tehetségtelenségű társai az irónia iskolapéldájának magyaráznak, nem átallván Örkény Istvánra és Karinthy Frigyesre hivatkozni. Hol van, és hol lehet irónia egy trágár szóhalmazban, amelynek a lényege a gyűlölködés. Miféle öngúny az, amit – utóbb tisztán látszik – nem művészi, hanem politikai indítékok hoznak létre. Legyünk jóhiszeműek egy pillanatra, és fogadjuk el, hogy a bölcsészkisgyerek valóban a nagyvárosi bunkók gondolkodásmódját akarta leírni. Vajon honnan ismeri ilyen jól ezeket a tételeket? Nem feltételezés, hanem tény, hogy a momentumos bölcsészúrfi a saját közegének otromba és rendkívül ostoba létmódját mutatta be. Ebből a szempontból mindenképpen hiteles.

Az mindenesetre kiderül, hogy igencsak gyenge szellemi mécsfény világít ezeknek a belvárosi gyerekeknek a mélysötét ostobaságában.