Másfél siker

Tavasz van Európában. Igaz, a naptár decembert jelez, de az ablakon kitekintve a meteorológiai viszonyok inkább hajaznak február végére, március elejére, mint a karácsony előtt megszokott – helyesebben mondva: régen látott – adventi gyertyagyújtásos időkre.

Tavasz jár a télben – immár sokadik esztendeje. Ausztriában december közepén is alig akad hó, a Kárpátok bérceinek többsége kopaszon szégyenkezik, s itthon, ami kevés leesett, másnapra nyom nélkül – nem, nem elolvadt és a földbe szivárgott, hanem a Nap jótékony melegének hatására szimplán elpárolgott. Mára sikeresen eljutottunk oda, hogy az a polgár is örül a vajmi ritka mínuszoknak, aki amúgy ki nem állja a hideget. Ha másért nem, mert akad néhány órára extra élmény az életében. Ha pedig hébe-korba mégis beüt a tél, akkor egy-két hét alatt zúdítja ránk több hónap alatt felgyülemlett mérgét-haragját, és utána duzzogva elvonul.

Most így, Párizs után érdemes elgondolkodni, vajon siker-e a siker, s a kitűzött célok mennyiben elegendőek. Ha az előzetes várakozásokat nézzük, a záródokumentumot olvasva látszólag akár boldogok is lehetnénk, hiszen – úgymond – sikerült letérni a klímaváltozás okozta katasztrófák felé vezető útról. De rögvest szögezzük le, ez még nem a globális felmelegedés megállítása, ahhoz ugyanis sokkal többet kell – s nem kellene – tenni. Hosszú lenne a számtalan indokot felsorolni – így ragadjunk le szigorúan csak két, havatlan-fagytalan téllel járó kellemetlenségnél. A láthatatlan kórokozók és a kisebb-nagyobb kártevő rovarok a fogvacogtató és tartós fagy híján vígan élik világukat – ami az ő olvasatukban annyit tesz, ha nem jön valami „normális”, több hónapos hideg, 2016-ban duplázott erővel és mennyiségben árasztják el Európa termőföldjeit, lakóinak szervezetét. E kettő pedig egyáltalán nem tréfadolog: aki látott már száz hektárokra terjedő üszögös-rovaros vetést, netán fertőzött tüdőt közelről, az pontosan tudja, hogy a természet nem az ember homokozója.