Vélemény és vita
Mária Terézia két arca
Míg a tragikus sorsú Erzsébet kultuszában egyetlen sötét folt nem látható, Mária Terézia megítélése nem egyöntetűen pozitív
A magyar történelem egyik legismertebb és legfontosabb, sorsdöntő eseménye volt, amikor Mária Terézia, a nemrég megkoronázott magyar királynő 1741. szeptember 11-én a pozsonyi várba hívta a magyar rendi országgyűlést. A II. Frigyes porosz király és Károly Albert bajor választófejedelem fegyveres támadása (ráadásul ez utóbbi trónkövetelése) miatt végveszélybe került Habsburg-ház királyi fensége latin nyelvű beszédében előadta, hogy mindenektől elhagyatva a magyarok híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez és hűségéhez folyamodik, hűségükre bízza magát és gyermekeit, beléjük helyezi minden reményét. A gyászruhás, szép, 24 éves fiatalasszony látványa és könnybe fakadó beszéde olyan mély hatást tett a magyar urakra, hogy lelkesedve ezt kiáltották: „Életünket és vérünket királyunkért, koronánkért és hazánkért!” (Vitam et sanguinem pro Rege nostro, Corona et Patria!) Meghatódásuk még növekedett, amikor néhány nappal később Mária Terézia hat hónapos kisfiát, a későbbi II. Józsefet, a „kalapos királyt” karjára véve bemutatta nekik. A pozsonyi heroikus, szenvedélyes, igazi barokk jelenetek a múlt századi kiváló történész, Szekfű Gyula szerint bebizonyították, hogy három évtizeddel a szatmári béke után „a kuruc, Habsburg-ellenes szellem nyom nélkül kihalt már – a magyar rendek ettől kezdve mindvégig, a monarchia 1918-i felbomlásáig királyhűek voltak”.
Ha a fél Európára kiterjedő osztrák örökösödési háborúban a magyar nemzet nem áll katonailag és pénzügyileg is a fiatal királynő mellé, akkor már a 18. század közepén véget ér a Habsburg-dinasztia európai uralma, és akkor egészen másként alakult volna Magyarország újkori történelme is. Mint ismert, a Magyar Királyság uralkodói 1526 végétől 1918 őszéig folyamatosan a Habsburg-ház (1780-tól Habsburg–Lotharingiai-ház) tagjai közül kerültek ki. E csaknem négy évszázad alatt a magyar nemzet és királyai között korántsem volt mindig felhőtlen a kapcsolat. Nemzeti felkeléseink, szabadságharcaink (Bocskai, Rákóczi, 1848–49) és a még gyakoribb passzív rendi ellenállás, mind-mind nemzeti önvédelmi és alkotmány-helyreállító hazafias törekvések voltak. A magyar nemzeti emlékezetben nem túl sok Habsburg uralkodó él úgy – Petőfi szavaival –, mint „szeretett király”. A kevés kivétel egyike az 1717. május 13-án született Mária Terézia, nem kis részben azért, mert ő nem király volt, hanem királynő. A történészek többsége szerint nála csak Ferenc József felesége, Erzsébet királyné, a magyarokat szerető és a magyarok által szeretett Sisi volt – és maradt máig is – népszerűbb Habsburg.
De míg a tragikus sorsú Erzsébet hazai kultuszában, legendáriumában szinte egyetlen sötét folt nem látható, Mária Terézia megítélése azért nem egyöntetűen pozitív. „Halála után sokáig úgy emlegették boldog korszakát, mint valamikor Hunyadi Mátyásét” – írta róla Szekfű Gyula. Leghíresebb magyar testőre, a magyar felvilágosodás első irodalmi vezéralakja, a buzgó és haj(lí)thatatlan katolikus királynővel szemben református (igaz, később áttért) Bessenyei György e szavakkal méltatta Mária Teréziát: „Uralkodása alatt csendesség, bőség volt egész Magyarországon… Külső, belső tulajdonságai: magával elragadó szépség, királyi tekintet, személyes méltóság, nyájas elme, érzékeny, szemérmes szív, minden szerencsétlenen való szánakozás, kegyelem, gazdag javadalmazás valának. Tudósokat, vitézeket jutalmazott, magasztalt, az emberi erőtlenség által megesett hibákra szemét lehúnyta, nehezen büntetett, örömmel kegyelmezett…”
Nemeskürty István szerint a nagy királynő az egyetlen hazánkat szerető és szolgáló Habsburg volt, amit az is bizonyít, hogy Hunyadi Mátyás óta ő teremtett először maga köré magyar irodalmi kört, s fáradhatatlanul támogatta nemzeti kultúránkat. Elrendelte az udvari könyvtárosa által meglelt Anonymus-kézirat kinyomtatását, visszaszerezte Szent Istvánnak a török hódítás (1541) után Székesfehérvárról eltűnt jobbját, a magyarok szent ereklyéjét Raguzából, a mai Dubrovnikból hazahozatta Budára, augusztus 20-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította, miután már korábban megalapította a Szent István-rendet.
A Szent Jobb mellett a királynő másik nagy ajándéka volt Fiume városa, amelyet háromszáz éves osztrák igazgatás alól kivéve 1776-ban visszacsatolt a Magyar Királysághoz mint a Szent Korona „corpus separátumát”, külön testét.
A következő évben a Pázmány Péter esztergomi érsek által alapított tudományegyetemet átköltöztette Nagyszombatból a helyreállított budai várpalotába, ahol 1780 júniusában ünnepélyesen felavatta, mérnöki, fizikai, történelmi és agrártudományi szakkal kiegészítve, így a bécsi Theresianum mintájára Budán is megnyitotta a magyar nemes ifjak főiskoláját.
Mária Terézia ezenkívül is sokat tett a magyar művelődésért, a korszerű, egységes közoktatásért, e tekintetben az 1777-ben kiadott Ratio Educationis volt a legjelentősebb tanügyi reformja. Szociális érzékenységét mutatja, hogy minden vármegyében elrendelte képzett orvos felvételét, aki a népnek ingyen rendelt, s a vármegyék feladatává tette az árvák, öregek és munkaképtelenek ellátását, és állami árvaházakat is felállított. Az 1767-ben kiadott úrbéri rendelete egységesítette – és többnyire enyhítette – a jobbágyok földesúri terheit.
Mindazonáltal a mérleg másik serpenyőjében is találunk néhány súlyos tételt. Még a köztudomásúan Habsburg-párti Szekfű is szépítve elismerte, hogy „a vallási, vám- és jobbágykérdés időnként felhőssé tette Mária Terézia uralkodását”. Tény, hogy az élete utolsó másfél évtizedében abszolutista módon – a magyar történeti alkotmányt megsértve – uralkodó Mária Terézia türelmetlen, diszkriminatív vallási politikája a protestantizmus minden eszközzel és minél teljesebb visszaszorítását célozta.
Vámpolitikája nyersanyagtermelő, gyarmati területté süllyesztette Magyarországot több mint száz évre. A látszólag emberbaráti szeretet által vezérelt úrbéri rendelet valódi célja pedig az volt, hogy lehetővé váljék a szegény adózó népnek az állam javára történő nagyobb mértékű adózása – a királynő, az ismert anekdota szerint azt mondta, hogy „etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk”.
Habár erős túlzás a polihisztor tudós, író, újságíró Supka Géza híres Habsburg-krónikájában az a megállapítás, hogy miután a magyarok megmentették Mária Terézia trónusát, a királynő – hálából – „folytatta elődeinek a madridi udvar által ajánlott magyarirtó politikáját”, s „egész politikai rendszere arra irányult, hogy a magyarságot mint ilyent, eltüntesse a föld színéről”, az általa felsorolt bűnlajstrom figyelemre méltó. Supka szerint a magyar nemesség elnémetesítése és az ország gyarmatosítása mellett Mária Terézia fő bűne az volt, hogy a katonai határőrvidéken, Magyarország déli és keleti szélén, aztán az egész Bácskában és Bánátban németeket és délszlávokat telepített le, hogy ezzel is gyöngítse a magyarság számarányát.
A ma háromszáz éve született, a magyar trónon negyven évig uralkodó Mária Terézia tárgyilagos megítélésében a pozitív és a negatív elemek, szempontok, érvek egyaránt helyet kell, hogy kapjanak. A kettősségre álljon itt még egy példa. Az alföldi jászok és kunok – akiknek az 1745 májusában Bécsben kiadott uralkodói oklevél visszaállította szabadságjogait és régi kiváltságait – nyilvánvalóan más előjellel emlékeznek a királynőre, mint a csíki székelyek, akik az 1764. januári madéfalvi veszedelem – a császári katonaság által végrehajtott kíméletlen és elfeledhetetlen siculicidium, azaz székelyöldöklés – miatt mind a mai napig nem foglalják imába Mária Terézia nevét.
A királynő személye és élete is azt példázza, hogy ilyen a történelem: nem csak fehér és nem csak fekete – ez is, az is, vagyis a „meglött dolgoknak emlékezete”.
Ha a fél Európára kiterjedő osztrák örökösödési háborúban a magyar nemzet nem áll katonailag és pénzügyileg is a fiatal királynő mellé, akkor már a 18. század közepén véget ér a Habsburg-dinasztia európai uralma, és akkor egészen másként alakult volna Magyarország újkori történelme is. Mint ismert, a Magyar Királyság uralkodói 1526 végétől 1918 őszéig folyamatosan a Habsburg-ház (1780-tól Habsburg–Lotharingiai-ház) tagjai közül kerültek ki. E csaknem négy évszázad alatt a magyar nemzet és királyai között korántsem volt mindig felhőtlen a kapcsolat. Nemzeti felkeléseink, szabadságharcaink (Bocskai, Rákóczi, 1848–49) és a még gyakoribb passzív rendi ellenállás, mind-mind nemzeti önvédelmi és alkotmány-helyreállító hazafias törekvések voltak. A magyar nemzeti emlékezetben nem túl sok Habsburg uralkodó él úgy – Petőfi szavaival –, mint „szeretett király”. A kevés kivétel egyike az 1717. május 13-án született Mária Terézia, nem kis részben azért, mert ő nem király volt, hanem királynő. A történészek többsége szerint nála csak Ferenc József felesége, Erzsébet királyné, a magyarokat szerető és a magyarok által szeretett Sisi volt – és maradt máig is – népszerűbb Habsburg.
De míg a tragikus sorsú Erzsébet hazai kultuszában, legendáriumában szinte egyetlen sötét folt nem látható, Mária Terézia megítélése azért nem egyöntetűen pozitív. „Halála után sokáig úgy emlegették boldog korszakát, mint valamikor Hunyadi Mátyásét” – írta róla Szekfű Gyula. Leghíresebb magyar testőre, a magyar felvilágosodás első irodalmi vezéralakja, a buzgó és haj(lí)thatatlan katolikus királynővel szemben református (igaz, később áttért) Bessenyei György e szavakkal méltatta Mária Teréziát: „Uralkodása alatt csendesség, bőség volt egész Magyarországon… Külső, belső tulajdonságai: magával elragadó szépség, királyi tekintet, személyes méltóság, nyájas elme, érzékeny, szemérmes szív, minden szerencsétlenen való szánakozás, kegyelem, gazdag javadalmazás valának. Tudósokat, vitézeket jutalmazott, magasztalt, az emberi erőtlenség által megesett hibákra szemét lehúnyta, nehezen büntetett, örömmel kegyelmezett…”
Nemeskürty István szerint a nagy királynő az egyetlen hazánkat szerető és szolgáló Habsburg volt, amit az is bizonyít, hogy Hunyadi Mátyás óta ő teremtett először maga köré magyar irodalmi kört, s fáradhatatlanul támogatta nemzeti kultúránkat. Elrendelte az udvari könyvtárosa által meglelt Anonymus-kézirat kinyomtatását, visszaszerezte Szent Istvánnak a török hódítás (1541) után Székesfehérvárról eltűnt jobbját, a magyarok szent ereklyéjét Raguzából, a mai Dubrovnikból hazahozatta Budára, augusztus 20-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította, miután már korábban megalapította a Szent István-rendet.
A Szent Jobb mellett a királynő másik nagy ajándéka volt Fiume városa, amelyet háromszáz éves osztrák igazgatás alól kivéve 1776-ban visszacsatolt a Magyar Királysághoz mint a Szent Korona „corpus separátumát”, külön testét.
A következő évben a Pázmány Péter esztergomi érsek által alapított tudományegyetemet átköltöztette Nagyszombatból a helyreállított budai várpalotába, ahol 1780 júniusában ünnepélyesen felavatta, mérnöki, fizikai, történelmi és agrártudományi szakkal kiegészítve, így a bécsi Theresianum mintájára Budán is megnyitotta a magyar nemes ifjak főiskoláját.
Mária Terézia ezenkívül is sokat tett a magyar művelődésért, a korszerű, egységes közoktatásért, e tekintetben az 1777-ben kiadott Ratio Educationis volt a legjelentősebb tanügyi reformja. Szociális érzékenységét mutatja, hogy minden vármegyében elrendelte képzett orvos felvételét, aki a népnek ingyen rendelt, s a vármegyék feladatává tette az árvák, öregek és munkaképtelenek ellátását, és állami árvaházakat is felállított. Az 1767-ben kiadott úrbéri rendelete egységesítette – és többnyire enyhítette – a jobbágyok földesúri terheit.
Mindazonáltal a mérleg másik serpenyőjében is találunk néhány súlyos tételt. Még a köztudomásúan Habsburg-párti Szekfű is szépítve elismerte, hogy „a vallási, vám- és jobbágykérdés időnként felhőssé tette Mária Terézia uralkodását”. Tény, hogy az élete utolsó másfél évtizedében abszolutista módon – a magyar történeti alkotmányt megsértve – uralkodó Mária Terézia türelmetlen, diszkriminatív vallási politikája a protestantizmus minden eszközzel és minél teljesebb visszaszorítását célozta.
Vámpolitikája nyersanyagtermelő, gyarmati területté süllyesztette Magyarországot több mint száz évre. A látszólag emberbaráti szeretet által vezérelt úrbéri rendelet valódi célja pedig az volt, hogy lehetővé váljék a szegény adózó népnek az állam javára történő nagyobb mértékű adózása – a királynő, az ismert anekdota szerint azt mondta, hogy „etetni kell a juhot, ha nyírni, fejni akarjuk”.
Habár erős túlzás a polihisztor tudós, író, újságíró Supka Géza híres Habsburg-krónikájában az a megállapítás, hogy miután a magyarok megmentették Mária Terézia trónusát, a királynő – hálából – „folytatta elődeinek a madridi udvar által ajánlott magyarirtó politikáját”, s „egész politikai rendszere arra irányult, hogy a magyarságot mint ilyent, eltüntesse a föld színéről”, az általa felsorolt bűnlajstrom figyelemre méltó. Supka szerint a magyar nemesség elnémetesítése és az ország gyarmatosítása mellett Mária Terézia fő bűne az volt, hogy a katonai határőrvidéken, Magyarország déli és keleti szélén, aztán az egész Bácskában és Bánátban németeket és délszlávokat telepített le, hogy ezzel is gyöngítse a magyarság számarányát.
A ma háromszáz éve született, a magyar trónon negyven évig uralkodó Mária Terézia tárgyilagos megítélésében a pozitív és a negatív elemek, szempontok, érvek egyaránt helyet kell, hogy kapjanak. A kettősségre álljon itt még egy példa. Az alföldi jászok és kunok – akiknek az 1745 májusában Bécsben kiadott uralkodói oklevél visszaállította szabadságjogait és régi kiváltságait – nyilvánvalóan más előjellel emlékeznek a királynőre, mint a csíki székelyek, akik az 1764. januári madéfalvi veszedelem – a császári katonaság által végrehajtott kíméletlen és elfeledhetetlen siculicidium, azaz székelyöldöklés – miatt mind a mai napig nem foglalják imába Mária Terézia nevét.
A királynő személye és élete is azt példázza, hogy ilyen a történelem: nem csak fehér és nem csak fekete – ez is, az is, vagyis a „meglött dolgoknak emlékezete”.