Marci iskolája

Marci lázasan készül a szeptemberre. Igaz, már majdnem betöltötte a hetet is, de ez cseppet sem érdekli, sokkal jobban foglalkoztatják az írószerboltban sorakozó hófehér, üres füzetek, a pulton hegyesedő ceruzák színkavalkádja, a vonalzó, a radír és a fényes vignetták. Nem is beszélve a papír illatáról, ami még a legnagyobb iskolakerülőt is megigézi, ha augusztusban betér tanszert vásárolni. Marcit elönti az izgalom az Ápisz közepén, ide-oda forgolódik, kapkod, ez is kell, az is kell, anyukája nem győzi terelgetni. Szemben meglátja az éppen nyitó cukrászda kirakatát, és már rohanna is kifelé a boltból, át az úttesten, ha édesanyja nem kapná még el időben a grabancát. Közben odakint az autók között elhajt egy fiáker, Marci pedig hirtelen felsikkant és unszolni kezdi anyut, hogy próbálják ki a sétakocsikázást. Marcit minden érdekli. Minden egyszerre és azonnal érdekli. Viszont tartósan semmi nem köti le a figyelmét. Marci hiperaktív.
A pontos definíció alapján idesorolható minden „különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartás-szabályozási zavarral) küzd”. Már léteznek idehaza, elsősorban Budapesten olyan iskolák, ahol speciális ellátást és nevelést kaphatnak azok a gyerekek, akik nem ugyanolyan tempóban, nem ugyanolyan módon tanulnak és taníthatók, mint egészséges társaik.

A hangsúly pedig ezen van. Az oktatáspolitika hosszú ideig az SNI gyermekek elkülönített nevelését szorgalmazta, de az elmúlt évtizedekben megjelent az együtt nevelés irányzata. Utóbbival nem is lenne semmi gond, ha megfelelő feltételek mellett működne. Jelenleg ugyanis a következő a helyzet (tisztelet a kivételnek): adott egy pedagógus, mondjuk, huszonöt fős osztállyal, amelyben csak egy gyerek, például épp Marci, speciális figyelmet igényel. De nem kapja meg, mert nincs rá idő, lehetőség és mód a negyvenöt perces órák alatt egyetlen tanártól, másrészt a legtöbb pedagógus ilyen irányú szakképzésben nem részesült, tehát nincs is hatékony eszköze a Marcihoz hasonló gyerekek megfelelő oktatásához. Az SNI tanulók pedig nem, vagy csak nehezen tudnak beilleszkedni, mert iskolatársaik érzik, hogy valamiben mások, különböznek, és általában ők lesznek a közösség fekete bárányai. Az anyuka tehetetlen, rendszeresen jön a panaszáradat a pedagógusoktól, de a tanár is tanácstalan, mert minden jó szándéka ellenére ha akarna sem tudna megfelelni és érdemben segíteni. Külön tanár alkalmazására a legtöbb családnak és iskolának nincs módja, viszont valóban fontos lenne az is, hogy az SNI gyerekek ne érezzék magukat kirekesztve, és megfelelően szocializálódjanak. Megdöbbentő, hogy ugyanebbe a helyzetbe kerülnek például a cukorbeteg gyerekek, a „jól funkcionáló” autisták, de minden diszlexiás, diszgráfiás vagy diszkalkuliás diák is.

Mi lehet a folyamat vége? A konfliktusok elkerülése érdekében Marcinak – tudásától függetlenül – megadják a jobb jegyeket, átmegy a rostákon, csak hogy ne legyen vele külön probléma. Eljut az érettségiig, amelyen szintén átcsusszan, mondván, „engedjük át, csak ne legyen vele pluszmunka”. A tanárokat sem lehet hibáztatni, mivel ők sem érthetnek mindenhez, és épp elég feladat egyben tartani a huszonöt-harminc fős osztályközösséget. A végeredmény pedig: a szülők aggódnak és frusztráltak, a pedagógus tehetetlen, a szegény csemete, ez esetben Marci pedig úgy nő fel, hogy másnak, rosszabbnak, problémásabbnak érzi magát a többieknél, holott az integrációnak éppen nem ez lenne a célja.

Mit tehet a szülő? A speciális intézetek általában már évekre előre tele vannak, és nincs is belőlük sok, nem utolsósorban pedig mindegyik valamilyen konkrét sérüléscsoporttal vagy problémával foglalkozik, mint például a Pető Intézet, ahol csak központi idegrendszeri sérülteket fogadnak be. A szülő, akinek a gyermeke ezeken a területeken kívül esik, tehetetlen. Jobb híján kénytelen a normál iskolát választani, reménykedve, hogy az integráció tán ezúttal sikeres lesz. A kudarc viszont kódolt, mivel minden olyan intézménynek, amelyik SNI gyereket befogad, rendelkeznie kéne a helyzethez szükséges feltételekkel: a sajátos nevelési igény típusának és súlyosságának megfelelő gyógypedagógussal, konduktorral, speciális tantervvel, tankönyvekkel, s így tovább. Ezeket viszont az átlagos iskolák többnyire képtelenek biztosítani.

Marci és a hozzá hasonló gyerekek viszont, ahogy a kortársaik, borzasztóan várják, hogy megszólaljon az iskolacsengő, és végre kattanjon a zár a táskán, amiből aztán előkerülnek a katonás rendben sorakozó hófehér, üres füzetek és a tűhegyes színes ceruzák. Az elkerülhető, előre kódolt csalódás helyett viszont nekik is járna legalább egy esély.