Mandarinnyelv

A nagypolitikában az eszmék hatóerejének érezhető csökkenésével egyre inkább eluralkodnak a történelemből vett példázatok. Ezek mind az államférfiak, mind a hírek fogyasztóinak arra szolgálnak, hogy tágabb látókörben szemléljék az események menetét. Azt is mondhatnánk, kialakulóban van egy olyan emlékezetpolitika, amely nyelvezetét a történelemből meríti. Új mandarinnyelvről van szó, amely nem realista és nem is tudományos, de legalább segít eligazodni korunk útvesztőiben. A második világháború befejezésének hetvenedik jubileumán az orosz emlékezetpolitika bőven élt e nyelv fordulataival. Putyin elnök, amikor meghívta Merkel kancellárt a moszkvai győzelmi parádéra, arról beszélt, hogy a Szovjetunió nem a németek, hanem a nemzeti szocia-lizmus ellen harcolt, egyértelműen utalva arra a sztálini mondásra, hogy „Hitlerek jönnek és mennek, a német nép marad”.

A németek kollektív bűntudatát is megpróbálta kisebbíteni, amikor kijelentette, hogy a német nép volt a nácizmus első áldozata. (Egykor Szolzsenyicin találta meg ezt a formulát az orosz történelem értelmezésére: a bolsevizmus első áldozata maga az orosz nép.) A díszfelvonuláson való részvételt elutasító, de utána mégis Moszkvába repülő Merkel azonban nem Bismarck kancellár, hanem Obama elnök papucsába bújt: Putyin jelenlétében a Krím visszavételét bűnös és a nemzetközi jogba ütköző cselekedetnek nevezte. (Nagy népek, kis szellemek – utalt ennek kapcsán egy kommentátor arra, hogy a kancellár hű vazallus módjára fogadta Obama elnök felhívását a moszkvai katonai parádé bojkottjára. A német–orosz viszony Bismarck uralma idején volt virágjában: ez volt Európa virágkora is a 19. század utolsó harmadában.) Putyin azonban megpróbált lavírozni a bismarcki úton, és a Frankfurter Allgemeine Zeitungban közölt beszédében németek és oroszok közös háborús szenvedését taglalta, mondván, „nem volt egyetlen család sem, amelyből ne esett volna el valaki”, és édesanyját idézte: „Hogy lehetett a ránk küldött katonákat gyűlölni? Egyszerű emberek voltak, és ők is elestek a háborúban.”

A nyugati emlékezetpolitika kevésbé megértő. Olyannyira, hogy az NDK-beli május 9-i (szovjet) győzelmi ünnep alkalmával hivatalosan is kimondott „felszabadulás” szó átcsúszott a mai idők május 8-i, atlanti szóhasználatába. A háború német áldozatairól alig esik szó, és Drezdában még a világháború legnagyobb tömegbombázásának szörnyűségeiről sem lehet tisztességesen megemlékezni. Az NSZK első elnöke, Theodor Heuss szavait - megváltva és megsemmisítve – alig idézik. Megváltatva a náci rezsimtől és megsemmisítve a győztesek önkényétől - amolyan régiesnek tűnő szöveg. Mert akkor szólni kellene arról is, amiről Márai írt az 1939 – Így láttuk mi című riportkötet előszavában, hogy mégis az 1939-es esztendő lett volna a búcsú? „Baljós bölcsek jósolták pusztulásodat, Napnyugati Birodalom, Európa. Baljós bölcsek, akik már nem is világháborúban, hanem világháborús ciklusokban gondolkoztak, kegyetlen-éles pontossággal mutatták reá, mint merevednek meg egy kultúra meleg és eleven életformái egy üres civilizáció gépkeretei között, mint lesz az életörömből szórakozás, a felelősségből darált és szajkolt pártprogram, az egyéniből és nemzetiből országhatárok fölött áramló közhely.”

Az 1963-ban elhunyt történész, Ludwig Dehio szerint a versailles-i békerendszer mozgatói nem akartak valódi európai együttműködést, és Hitlert csak eszköznek szánták, amellyel megsemmisíthetik Németországot.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung karcolatban emlékezett meg Merkel szándékos, de ügyetlen elszólásáról. Lehet, hogy legközelebb beszédét azzal a megszólítással kezdi majd, hogy igen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves bűnelkövetők? Ilyet már megéltünk. S hogy fog legközelebb Putyin erre reagálni, aki bár kiválóan beszél németül, de a nyelvet mégiscsak keleten, Drezdában tanulta? Megint hallgat majd, vagy dühében elővetet négy légvédelmi flakot, és valakit szétlövet velük? „Nem, Putyin nem fog Kim Dzsong Unt játszani. Még csak a mélyen tisztelt Sztálin elvtársat sem.” Lapsus linguae, nyelvbotlás, esetleg freudi elszólás az egész, amit Merkel a Krímmel kapcsolatban bűnként próbál felróni neki. Legyen merev, mintsem halló, aztán mosoly, kacsintás a kancellár felé: mi megérjük egymást. S megmutatja a legújabb, mandarinnyelven írott könyveket. A címek kifejezők: A Nagy Sztálin, Ahogy Sztálint megölték és: Sztálin és Krisztus. S mivel Merkel tud oroszul, odasúgja majd neki ékes szláv nyelven, hogy az egykor a bolsevizmus elől elmenekült híres orosz írónak, Mereskovszkijnak is lehettek előérzetei a generalisszimusz emberi nagyságáról, de ő még csak Napóleont merte Krisztushoz hasonlítani.