Mai írástudók árulása

Van úgy, hogy időről időre vissza kell menni egészen Ephialtészig.

Olyan is van, hogy erre elsősorban nem az éppen aktuális politikai események késztetik vagy éppen kényszerítik az embert, mert persze van olyan is, hanem egyéb tényezők. Tudják, Ephialtész volt az, aki elárulta Leonidászékat. És bár a neve fennmaradt, sőt az apjáé is, Erüdémosz fia volt és torzszülött, de mint ilyennek, nem csak a teste, a lelke is púpos volt.

Sokáig nem is tudtam, hogy létezik, de a sírfeliratot, azt a híreset, hamar megtanultam én is: Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak / Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. És ezt harsogta az egész osztály, amikor kellett, minden történelemóra elején kellett, így felállva üdvözölni a tanárt, spondeusokban és daktilusokban, de mindenképpen időmértékes verselésben.

Akkor is ezt dünnyögtem, amikor szégyenszemre sarokba állítottak, mert elejtettem a vonalzómat, amit addig soha, még a különféle mértani alakzatok szerkesztése közben sem. De így jár az ember, ha megcsalja, elárulja egy vacak lénia. Sokáig aztán már nem szolgált szegény pára, mert egy csata közben, amely természetesen a thermopülai volt, eltörött, és a maradékok is annyi csapást kaptak, hogy egy ötcentis egyenest sem lehetett mellettük elhúzni. Nem is gondoltam rá, több mint harminc évig.

Most mégis előbukkant szilánkos-érdes darabjaival, és egy kicsit szelíden, a szakállánál fogva magával rángatta Jókait is, hóna alatt az öreg a Kőszívű ember fiait tartotta. Majd felütötte a könyvet, amely az Ephialtész című fejezetnél nyílt ki.

Nem véletlenül, mert ebben a néhány oldalban Jókai a cári orosz és az osztrák csapatokkal együttműködő magyarokra utalt. Jó nevet talált nekik. Pedig volt olyan, amikor Ramiroff Leonint vádoltam magamban árulással, de kiderült, őt nemesebb jellemmel ajándékozta meg a nagy mesélő. Nem úgy, mint Rideghváry Bencét, akit utolért a végzete.

De az árulókkal már csak így van.

A szerencsésebbek persze felkötik magukat. A kevésbé szerencsések megőrülnek. Érdekes egyébként, hogy Júdással és így az árulókkal is mennyit foglalkoznak. Bulgakov a Mester és Margaritában Pilátust teszi meg a végzet angyalává, és Pilátus ott, a maga csendes módján borzalmas pusztítást végeztet, mert a kötél nem elég neki, ő vért akar, sok vért. És meg is kapja, és akkor majdnem szeretni lehet, pedig akkor még nem is tudjuk, hogy egyszer majd megbocsátanak neki, és akkor örökre eltűnik majd „a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag”.

De vannak, akik még csak nem is Pilátusok, akik még ma is egy marék ezüstért. Pedig mint látjuk a Júdások még kegyelemkenyéren sem élnek örökké, a harminc ezüstpénz kipereg az ujjaik közül, és a szeretetet és megbecsülést éppen úgy nem érik el, és éppen úgy örökké éhesek és szomjasak maradnak, mint Tantalosz király.

Az a Tantalosz, aki Zeusz barátja volt, de előbb meglopta, majd becsapta az isteneket, mikor saját fiát szolgálta fel nekik. Tetteiért Zeusz borzalmas haragra gerjedt, megölte és örök szenvedésre ítélte. Így most Tantalosz egy iszapos tó fölé hajló gyümölcsfa ágán lóg, örökös éhség és szomjúság gyötri. A hullámok a derekáig, sőt néha az álláig érnek, de ha lehajol és inni akar, visszahúzódnak. A fa pedig roskadozik a gyümölcsöktől, zamatos körtétől, csillogó almától, édes fügétől, érett olajbogyótól és gránátalmától, de ha utánuk nyúl, egy széllökés elsodorja őket. Ráadásul egy hatalmas szikladarab is lóg a fa fölött és örökké azzal fenyegeti Tantaloszt, hogy szétzúzza – akár a lelkiismeret.

Vagy vegyünk egy „másik” Júdást, Kazantzakiszét, és abból a könyvből is azokat az oldalakat, amikor a keriáth-béli rádöbben mit tett, szaggatja, ruháját, veri mellét és tépi a haját. Vagy gondoljunk Hegedüs hadnagyra Egerből, és arra is, hogyan pillantotta meg mésszel leöntött hulláját, nyakában még ott a kötél, szegény jó Miklós diák. (És itt először gondoljunk az árulással szemben a hűségre és a szeretetre is.)
És gondoljunk a vargára, aki elárulta Szondyt, kifecsegte a vár titkát, és aki tényleg annyi aranyat kapott, amennyi a bőrébe fért, mert a török, aki maga sem szerette az árulókat megnyúzatta.

Gondoljunk egy kicsit Gerébre, és Richelieu bíborosra, akinek a fran­ciák sokkal többet köszönhetnek, mint néhány jó regényt, gondoljunk tehát a bíborosra, aki azt mondta: Hogy mi az árulás, azt a tett dátuma dönti el.

Aztán most lassan felejtsük el az elmúlt néhány napot, hanuka-levelestül hagyjuk magukra még a megcsalt, elárult jobbikosokat is, a nekik szánt szánalmas magyarázatokkal együtt, nézzen a szemükbe, ha bír, más. Álljunk oda Miklós diák mellé, segítsünk neki tartani azt a fáklyát a lőporoshordók között, és így nézzünk nyugodtan, minden áruló, fecsegő, köpönyegforgató és felbujtó szemébe, nem fogják állni a pillantásunk. Tudják, hiába várnak hűséget, hiába kaparnak szeretetért, őket fogják a leghamarabb magukra hagyni, ők kapják majd az első rúgást, és bár a mi fegyvereink közé tartozik a megbocsátás, ha eljön az ideje, akkor „a csillagjós-király fia, Judea kegyetlen ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag” mindenre emlékezni fog.
Nekünk most elég emlékezni Leo­nidasz talán utolsó szavaira: Élj so­káig Ephialtész!