Magyarok, mitropéerek

Mostanság divatba jöttek a jubileumok. A Nagy Háborúé, az osztrák–magyar kiegyezésé (1867), s még előttünk az orosz forradalom meg Trianon, amelynek igazságtalan volta bizonyításához az utódállamokkal szemben a velencei kalmár ügyvédi talárt öltött, okos Portiájára is szükségünk lesz. Én magam eltökélt „trianonida” vagyok, de úgy mellékesen lelkes „mitropéer” is, s örülök, hogy épp kilencven éve – áldott jubileum! – a Mitropa Cup, a legnagyobb magyar focisikereket hozó kupaküzdelem sorozatot kiírták. Van mit ünnepelnünk. Magyar klubcsapatok tizenhatszor győztek a döntőben, s 1927 és 1940 között, amikor Közép-Európa és Itália jelentette a világ labdarúgását, a Ferencváros és az Újpest révén négy ízben. (A világbajnokságokat 1934-ben és 1938-ban Olaszország nyerte, Csehszlovákia és Magyarország pedig egyszer-egyszer ezüstérmes volt.) Az olaszok a közép-európai stílust hol „calcio danubio”-nak, dunai focinak, hol „Wiener Schule”-nek, bécsi iskolának nevezték, s védekezésükkel tovább tökéletesítették.

A kupa szponzora – amelyet a mai BL elődjének tekintenek – a Mitropa Rt. volt, amely 1916-ban azért alakult, hogy a Balkán, Törökország és a Közel-Kelet vasúti forgalma a központi hatalmak kezén legyen: ma is a lipcsei vasúti parkban őrzik a legtöbb Mitropa vagont.

Egyébként tavaly lett volna a Mitropa Társaság százéves jubileuma, de ünneplő már nem volt: a térségbeli privatizációk egyik fura történeteként a csak részben államosított keletnémet céget 1992-ben megvásárolták, majd jogutód nélkül felszámolták. A II. világháború után a jelentőségét vesztett kupa utolsó döntőjét is 1992-ben, a jugoszláv testvérháború során játszották: a győztes a harcban álló Bosznia csapata, a Borac Banja Luka lett.

Kelet-Közép-Európa tribünjein persze a csúcson, a két világháború között sem sikerült elhallgattatni a nemzeti szenvedélyeket, s a szurkolók meg voltak győződve arról, hogy Isten atyai szeretete külön előnyöket ír elő klubjaik s az ő számukra. Az 1940-es, az utolsó nagy döntőt a Ferencváros és a Rapid Bukarest játszotta volna, de Észak-Erdély visszacsatolása miatt a felgerjedt tömegindulatokra való hivatkozással mind az oda-, mind a visszavágót lefújták. A lelkes szurkolók ugyanis nemcsak örömtüzeket égettek klubjuk győzelme után, s nemcsak verbálisan fenyegették az ellentábort, de össze is verekedtek vele.

S lassan közmondásossá vált, hogy minden Mitropa Kupa-mérkőzés végül a nagykövetségeken diplomáciai botránnyal végződik. A nézőszám hatalmas volt, s ebben is a kupasorozat a mai BL-meccsek elődjének látszik: 1934-ben például 505 000 volt az össznézőszám, s az Austria Wien és a Sparta Praha-döntő oda-visszavágóját százezren látták.

A Közép-Európa Kupának is nevezett Mitropa Cupot az ötvenes években az osztrák és a magyar labdarúgó- szövetség megpróbálta feltámasztani. Hidegkutiék Vörös Lobogója, az MTK nyerte a kiírást 1955-ben, 1956-ban és 1957-ben a Vasas, Kádár János csapata lett a győztes. Az 1955-ben alapított Bajnokcsapatok Európa Kupájával azonban a nyugattól vasfüggönnyel elválasztott kis szocialista országok nem versenyezhettek.

S rendkívül jellemző, hogy a Mitropa Cup, a Közép-Európa-kupa jelentősége mennyire elhalványult az emlékezetpolitikában: az AC Milan 1982-es Közép-Európa-kupagyőzelme fel sincs tüntetve az olasz klub weblapján.