Kedveljük, mert a „gonosz orosz medve” ellen küzd? Utáljuk, mert nacionalista gőgből a kárpátaljaiakra ferde szemmel néz? Sajnáljuk, mert megcsonkították, elvették tőle a Krím félszigetet? Vagy gondolkodjunk el azon, hogy a határok megváltoztathatatlansága innentől végképp nem tabu Európában? Kinek szurkoljunk, kit nézzünk jó vagy rossz szemmel?
Banálisnak és tán néhol gyerekesnek hangzanak ezek a felvetések? Talán, habár jó részük nem is olyan tekintélytelen magyar politikusoktól származik. Azonban összességükből jöhet az ki, amit magyar érdeknek nevezhetünk.
Tehát mi a magyar nemzeti érdek Ukrajna kapcsán?
Egy: felelősséggel tartozunk a kárpátaljai magyarokért. Nem csak azért, hogy túléljenek és eltengődjenek valahogy a rájuk kényszerített határok között. Az, hogy alkudjunk meg a magyar kisebbségű ország kormányával, aztán ő talán majd nem bánik mostohán kisebbségi polgáraival – nos, ez a libbal politika külpolitikai krédója. Cáfolhatta ezt anno Erdély esetében fél tucatszor Mesterházy, az alapelvük ez volt és maradt. A másik véglet, hogy indítsuk el a magyar katonákat a kisebbségi vidékek felé. A Krím elszakadt, elszakították – mindkét kifejezésben van igazság, noha aligha vitatható, hogy a helyi lakosság túlnyomó többsége támogatta a változást –, most Kárpátalján a sor. Reális ez? Nem az. Koszovó sorsa amerikai, a Krímé orosz nyomásra változott. Mi ilyen lehetőségekkel nem rendelkezünk, a mi példánk hosszú távon a legideálisabb esetben is a baszk vagy a skót variáns lehet – amelyek kimeneteléről, következményeiről jelenleg még jósolni sem lehet.
Mi akkor a realitás? Hagyjuk az egészet a fenébe a szebb jövőig? Távolról sem: a magyar kormánynak a leghatározottabban támogatnia kell a kárpátaljaiakat. Nem Pestről megmondva a „tutit”, nem kitalálva, hogy milyen mértékű és módszerű önrendelkezést akarnak Ukrajnán belül. Ám támogatva Ungváron, Beregszászon és Kijevben is azt, amit akarnak. A helyi magyar vezetők bölcsen nem avatkoztak be az új ukrán hatalom és az orosz ajkúak vitájába. Reálpolitikai döntés volt a Petro Porosenko elnökkel még a megválasztása előtt kötött alku is. De az is az, amikor szót emelnek az ellen, hogy Kijev nem tartja be az általa elfogadott játékszabályokat. Rendben, háborús időkben türelmesnek kell lenni autonómia- és nyelvügyekben, az azonban tűrhetetlen, hogy magyar „kölyköket és nagyapákat” küldjenek ágyútöltelékként egy esztelen polgárháborúba. Ebben Budapest felemelte hangját, és azt kell tennie a jövőben is.
Kettő: az Európai Unió tagjaként mi is azt mondjuk, hogy minél előbb meg kell szüntetni a vérontást Ukrajnában. Hogy ebben az Oroszország elleni szankciók a legcélravezetőbbek-e? Navracsics Tibor, a novemberben Brüsszelben folytató jelenlegi külügyminiszter tegnap reálisan fogalmazott: vitatott eszköz. Mondhatott volna a szankciókra Magyarország nemet? Reálisan nem. Elérhette azt, hogy minket minél kisebb kár érjen emiatt? Igen. S most, kérem, a széplelkek fogják vissza szisszenéseiket. A szankció élharcosai is a saját érdekeiket tartották elsősorban számon. Franciaország például seperc alatt, az amerikai nyomással is szembemenve kiharcolta, hogy fegyverembargó ide vagy oda, leszállítsa Oroszországnak a milliárdos anyahajókat. Lengyelország feltétel nélkül követte a washingtoni útmutatásokat: mától a lengyel zöldségek és gyümölcsök előtt lezuhant az orosz sorompó. A lengyel paraszt nyakán maradt termékeket a tengerentúlon nem fogják megvenni, s az uniós piacokra sem férnek be. Magyarország hatékony volt a brüsszeli alkudozások során. Az orosz érdekeltségű nagy magyar projekteket nem érintik a szankciók: sem Paksot, sem az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlatot. A gázszállítással amúgy sem lett volna gond, az unió vezetői tökéletesen látták, hogy az orosz energiaforrásoknak belátható időn belül nincs alternatívájuk. Így még a gázzal kapcsolatos banki ügyek is mentesülnek a szankciók alól.
Három: Budapest bölcsen kimért volt az ukránkérdésben, ennek is köszönhető, Moszkvában eddig fel sem merült, hogy bármely magyar terméket kitiltanának Oroszországból.
Cinikus, hogy az ukrajnai történéseket magyar szemszögből-érdekből nézzük? Ehelyett igazságot kellene osztanunk, mindentudó orákulumnak kellene tűnnünk egy polgárháborúban, amely egyre kevésbé a helyiekről, mint két nagyhatalom hidegháborút idéző összecsapásáról szól? Nos, ez aligha lenne magyar érdek.