Madách és a spártai pajzs

„Ha az Ember Tragédiájából nem maradt volna fent más, mint az a papírlap, amire Madách feljegyezte a dráma ötleteit – ha soha meg nem írja, csak a tervet, a dráma meséjét, röviden, néhány szóban –, ez a terv, ez a vázlat elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa s úgy emlegessék őt, mint a legnagyobb költők egyikét.” Karinthy húszéves korában írta ezt jegyzetfüzetébe, s a Madách-centenáriumra a Nyugatba írt esszéjében felnőtt, befutott íróként is vállalta és vallotta eme ifjúkori „groteszk túlzását” Madách jelentőségéről. Mivel azonban talán egyetlen magyar műről sem írtak annyit, mint Az ember tragédiájáról, Madách Imre halálának százötvenedik évfordulóján ezúttal nem a költő-íróra, hanem a politikusra, a honfiúra emlékezünk.

A Nógrád vármegyei (ma a magyar–szlovák határ túloldalán fekvő) Alsósztregován, az ősi családi birtokon született és meghalt Madách mondhatni tipikus köznemesi közéleti pályán indult el a reformkori Magyarországon, a reformellenzék centralista csoportjához tartozott. A gyermekkorától fogva szív- és tüdőbeteg Madách fegyveresen nem tudott részt venni az 1848–49-es szabadságharc küzdel­meiben, de civil tisztviselőként szolgálta a nemzet ügyét. A szabadságharc bukását nemcsak az ország, hanem családja, közvetlen környezete tragédiájaként élte meg. Öccse, Pál Kossuth futáraként halt meg, nővérét, Máriát s annak honvéd őrnagy férjét, gyermekeit Erdélybe való menekülés közben román parasztok brutálisan meggyilkolták. Testvére, Károly menyasszonyának apját Haynau az elsők között végeztette ki. 1852-ben Kossuth titkárának, Rákóczy Jánosnak rejtegetése miatt egyévi várfogságra ítélték Madáchot, majd Pestet jelölték ki kényszerlakhelyéül. Mire hazatérhetett, családi élete felborult: felesége elhidegült, hűtlenné lett. Madách elvált tőle, és anyjával meg három kisgyermekével otthon élt a sztregovai családi udvarházban.

Ebben az országos és személyes összeomlást követő, reménytelen magányban írta műveit, köztük Az ember tragédiáját, amelyet 1861-ben fejezett be és küldött el Arany Jánosnak, akinek a Kisfaludy Társaság igazgatójaként kulcsszerepe volt a drámai költemény felfedezésében és kiadásában. Szerb Antal írta, hogy Madách műve a nemzeti klasszicizmus utolsó nagy állomása, a magyar szabadságmozgalom szellemi részének a végső konklúziója. A szabadságharc leverése után egy évtizeddel, a Habsburg-önkényuralom vége felé közeledve, midőn a történeti cselekvés kapui újra kinyílni látszottak, végig akarta gondolni a történelem értelmének, az ember cselekvési lehetőségének, a sorozatos elbukás utáni egyéni és közösségi újrakezdésnek a nyomasztó problémáját. S nem csupán végiggondolta és kivételes műalkotássá formálta számvetését, de a cselekvés szintjén is szembesíteni akarta eszméit a valósággal, amikor ugyanabban az évben, 1861-ben ismét a politikai mezőre lépett.

Ma már nagyrészt a feledés fátyla borítja az 1861-es pesti országgyűlést, pedig mint a Szerb Antalhoz hasonlóan kiváló magyar esszéíró, Halász Gábor megállapította, hogy a 18. századi angol parlament nagy erőpróbája óta nem vonult fel ennyi tehetség egy eszmény szolgálatában, ereje legjavát mozgósítva. Az akkori országgyűlési képviselők számára a politika szenvedélye még hivatás volt, nem mesterség, valamennyien jó szónokok voltak, az ékesszólásnak azzal a klasszikusan áradó, érvelő-fejtegető fajtájából, amely csak a legjobb angolokra emlékeztet (Magyar viktoriánusok).

A kiváló szónokok közül is kiemelkedett a sztregovai magányából kilépő Madách, aki a balassagyarmati kerületben megválasztott képviselőként május 28-án mondta el nagy hatású beszédét az uralkodóhoz intézendő felirat vagy határozat kérdésében. Erővel kell érvényt szerezni törvényes jogainknak – kardoskodtak a határozatpártiak; kérjünk, így messzebbre juthatunk – érveltek a felirat hívei. Bár Madách a legtöbb pontban egyetértett a mérsékelt Deákkal, mégis a radikálisabb Tisza Kálmán indítványát pártolta. Úgy érvelt, azért kell határozatot elfogadni, hogy a világ megértse, a magyarok nem engednek negyvennyolc eszméiből, a szabad, független, alkotmányos Magyarország létrejöttéből. A jogainkat kinyilvánító határozati forma pedig bizonyítja, hogy nem mi, magyarok állunk forradalmi téren, hanem a történeti jogokat lábbal tipró, erőszakosan új intézményeket a lerombolt régiek helyére ültető Ausztria forradalmi „a konzervatív magyar nemzet ellenében, s Európa érdeke minket irányokban győzelemre vezetni, nehogy elbírhatlan zaklatások után azon térre szorítva, eggyel szaporítsuk a meggyilkolt nemzetek sorát…”

Madách nagy irodalmi, történelmi, bölcseleti és államjogi műveltségének egész tárházát felhasználva bizonyította, hogy az osztrák dinasztia minket, magyarokat sem a germán népbe beolvasztani, sem civilizálni nem képes, hiába erőlteti, mert a magyar ősi, életerős nép, és a magyar nemzet Szent István korától kezdve mindig Európa civilizációjának színvonalán, sőt sok esetben azon felül is állott. Azt hangsúlyozta: „a mi győzelmünk csak idők kérdése, a durva erőszak csak efemer győzelmet arathat, az eszme fölkél és közvagyonná lesz, melyért első kimondói elvérezének”. Madách látszólag tévedett – Ferenc József osztrák császár, 1861-ben még illegitim magyar uralkodó ugyanis elutasította még a Deák-féle feliratot is, a nyár végén feloszlatta az általa összehívott magyar országgyűlést, és folytatódott az abszolutista kormányzás.
Madách üres kézzel hazatérve Pestről emelt fővel szólt nógrádi választóihoz: „Mint a spártai harcos, kinek anyja átadván pajzsát, e szavakkal bocsátá el: »Ezzel, vagy ezen« – visszahoztuk mi is sértetlenül a pajzsot, melyen ősi alkotmányunk s az 1848-iki törvények szent sorai írva valának, s nem adtunk fel azokból egy betűt sem…” A magányos sztregovai spártait három év múlva elvitte a betegsége, de nemes eszméi, lelkesült szavai, rendületlen hűsége százötven év múltán is hitet és erőt sugároz nekünk – annak is, aki egyedül Az ember tragédiája szerzőjeként ismeri őt.