Vélemény és vita
Macron nagy álma
Álláspont. A francia elnök a G20-csúcson vacsorázik, miközben Párizs ég – írta vasárnap az Express
A cím nem csak a hagyományos francia–brit rokonszenvet tükrözi, Emmanuel Macronról ugyanis odahaza is úgy gondolják, vészesen eltávolodott az emberektől. Az elmúlt hetek franciaországi eseményei mára világosan nem csak az üzemanyagárakról szólnak. Egyre többen vannak az utcákon, már nem tüntetnek, hanem lázadnak, és ahogy egyre több problémát hánytorgatnak fel, úgy válik egyre kilátástalanabbá a helyzet a francia vezetés számára. A sárgamellényeseket felmérések szerint a franciák több mint háromnegyede támogatja, a tömeget pedig a jobbszéltől a balszélig bezárólag a legkülönbözőbb emberek alkotják, egy közös bennük: úgy érzik, vesztesei a mai Franciaországnak.
Választási kampányában Emmanuel Macron egy új messiásként adta el magát, és most is ezzel próbálkozik. Miközben ég a főváros, könnygáz borítja a Champs-Élysées-t, a radikalizálódó tömeg baseballütőkkel veri szét a belváros pompáját, az elnök Buenos Airesben koccintott a nagyokkal. Ez történt november közepén is, amikor Macron a Bundestagban beszélt Európát megváltó vízióiról, miközben otthon az utcákon tiltakoztak. És a tüntetők legtöbbje valószínűleg azt se bánta volna, ha az elnök nem jön haza Németországból. Macron akkor arról beszélt, hogy erősebb integrációra, egy új, európai szuverenitásra van szükség, ami egyúttal a nemzeti szuverenitás bizonyos feladásával is jár. A francia elnök már korábban is világossá tette, ő akar az új, integráltabb, egységesebb Európa vezetőjévé válni, az európai parlamenti választásnak is ezzel az ambícióval fut neki. Nagyszerű társra talált Guy Verhofstadt belga liberális vezetőben: közös tulajdonságuk, hogy egyiküket sem zavarja, ha terveik köszönő viszonyban sincsenek azzal, amit az emberek többsége akar.
Macron többször egyértelműsítette, májusban nem csak az Európai Parlament tagjait kell megválasztani, hanem Európa jövőjéről dönteni. Ő a liberálisok élére áll – kétségkívül nagyobb karizmával, mint mondjuk Verhofstadt –, Orbán Viktort pedig kikiáltja a „sötét oldal” vezetőjének, nacionalizmust emleget, a nemzetállami szuverenitást pedig természetesen káros, reakciós jelenségnek tekinti.
Macron ezzel egyébként éppen a nemzetek Európáját támogatóknak tesz szívességet, hiszen Verhofstadttal való szövetségével eloszlatja a céljaival kapcsolatos kételyeket, nagyzolásával és Orbán démonizálásával pedig egyértelműsíti, hogy valóban nagy a tét májusban.
A Macron lemondását követelő franciákban közben joggal vetődik fel a kérdés, miért is európai ambícióival foglalkozik az elnökük, amikor közben eltűnik mögüle a hátországa. „Az a bűnünk, hogy túlságosan eltávolodtunk a franciák valóságától” – látta be Stéphane Guérini, Macron pártjának vezetője, a belügyminiszter pedig arról beszélt a minap, hogy a kormány több kommunikációs hibát is vétett. Ez önmagában persze igaz, de ha csak a kommunikációval akarják megoldani a problémákat, hamarosan új munka után nézhetnek.
Macron valóságérzékelése nagyon hasonlít az Európai Parlamentben garázdálkodó liberális barátaiéhoz. A magyar kormány elleni boszorkányüldözés, a migránsvízumok újra és újra napirendre erőltetése, saját szabályaik sutba dobása mind annak a jele, hogy a demokrácia és a jogállamiság csak akkor érték számukra, ha furkósbotként használhatják a szuverenitásukhoz ragaszkodó tagállamokkal szemben. Közeleg a május, amikor az európaiak kimondhatják, nem ilyen Európai Parlamentet akarnak. És főleg nem ilyen messiást.
Választási kampányában Emmanuel Macron egy új messiásként adta el magát, és most is ezzel próbálkozik. Miközben ég a főváros, könnygáz borítja a Champs-Élysées-t, a radikalizálódó tömeg baseballütőkkel veri szét a belváros pompáját, az elnök Buenos Airesben koccintott a nagyokkal. Ez történt november közepén is, amikor Macron a Bundestagban beszélt Európát megváltó vízióiról, miközben otthon az utcákon tiltakoztak. És a tüntetők legtöbbje valószínűleg azt se bánta volna, ha az elnök nem jön haza Németországból. Macron akkor arról beszélt, hogy erősebb integrációra, egy új, európai szuverenitásra van szükség, ami egyúttal a nemzeti szuverenitás bizonyos feladásával is jár. A francia elnök már korábban is világossá tette, ő akar az új, integráltabb, egységesebb Európa vezetőjévé válni, az európai parlamenti választásnak is ezzel az ambícióval fut neki. Nagyszerű társra talált Guy Verhofstadt belga liberális vezetőben: közös tulajdonságuk, hogy egyiküket sem zavarja, ha terveik köszönő viszonyban sincsenek azzal, amit az emberek többsége akar.
Macron többször egyértelműsítette, májusban nem csak az Európai Parlament tagjait kell megválasztani, hanem Európa jövőjéről dönteni. Ő a liberálisok élére áll – kétségkívül nagyobb karizmával, mint mondjuk Verhofstadt –, Orbán Viktort pedig kikiáltja a „sötét oldal” vezetőjének, nacionalizmust emleget, a nemzetállami szuverenitást pedig természetesen káros, reakciós jelenségnek tekinti.
Macron ezzel egyébként éppen a nemzetek Európáját támogatóknak tesz szívességet, hiszen Verhofstadttal való szövetségével eloszlatja a céljaival kapcsolatos kételyeket, nagyzolásával és Orbán démonizálásával pedig egyértelműsíti, hogy valóban nagy a tét májusban.
A Macron lemondását követelő franciákban közben joggal vetődik fel a kérdés, miért is európai ambícióival foglalkozik az elnökük, amikor közben eltűnik mögüle a hátországa. „Az a bűnünk, hogy túlságosan eltávolodtunk a franciák valóságától” – látta be Stéphane Guérini, Macron pártjának vezetője, a belügyminiszter pedig arról beszélt a minap, hogy a kormány több kommunikációs hibát is vétett. Ez önmagában persze igaz, de ha csak a kommunikációval akarják megoldani a problémákat, hamarosan új munka után nézhetnek.
Macron valóságérzékelése nagyon hasonlít az Európai Parlamentben garázdálkodó liberális barátaiéhoz. A magyar kormány elleni boszorkányüldözés, a migránsvízumok újra és újra napirendre erőltetése, saját szabályaik sutba dobása mind annak a jele, hogy a demokrácia és a jogállamiság csak akkor érték számukra, ha furkósbotként használhatják a szuverenitásukhoz ragaszkodó tagállamokkal szemben. Közeleg a május, amikor az európaiak kimondhatják, nem ilyen Európai Parlamentet akarnak. És főleg nem ilyen messiást.