Lusta álemberbarátok

Mint annyi mást, a liberális szabadságeszményhez köthető létállapotot is tiltotta, büntette a diktatúra. Amikor aztán lazulni kezdett a szorítás, közeledett a rendszerváltozás, egyre több, általában fiatal bátorodott fel, és döntött úgy, hogy az önkifejezés legfejlettebb formája, a szabadság legnyilvánvalóbb kifejezése a hajléktalanság. A lázadó fiatalok az elmúlt évtizedekben megöregedtek, sorsukba belenyugvó homleszekké váltak.

A hajléktalanság mára nem lételméleti, hanem gyakorlati ügy. Világjelenség. Minden nagyváros problémája.
A rendkívül változatos okokból utcára kerülő emberek gondja sokakra nyomasztóan hat. Részvétet ébresztenek azokban, akiknek van hol lakniuk, talán bűntudatot is, miért ilyen igazságtalan a világ, miért van nekem, és neki miért nincs lakás, élelem, biztonság.

Külön iparág épült a hajléktalanügyre. Hivatásos együttérzőket képeznek ki, úgymond, a hajléktalanügy megoldására, derék, őszintén jó szándékú emberek ezrei vesznek részt a szerencsétlen csőlakók karitatív támogatásában. Így is van rendjén ez, a szolidaritás, a másik ember rossz élethelyzete megoldásának vágya mindenkiben ott él. Természetes. De amitől a hajléktalanokkal kapcsolatos ügyek iparrá, üzemmé, üzletté válnak, az a lélekgyilkos, büszkén materialista, az önzés szabadságát hirdető liberális diktatúra következménye.

Budapesten például évek óta igyekeznek valamiféle normális szabályrendszert kialakítani, amivel a hajléktalanok sorsán segíteni tudnának, úgy, hogy közben a többséget jelentő hajlékosok jogai se sérüljenek. A minap volt egy furcsa vita a fővárosi közgyűlésben. A lényege, hogy hol, milyen közterületi részeken élhetnek életvitelszerűen a hajléktalanok, és hol nem.

A fedél nélkülieket távolról igen szerető liberális csoport – demokrácia van, ezt is lehet – bement a gyűlésre, és a város mindenkié felkiáltással, különböző táblákkal kifogásolta a főváros vezetésének hajléktalanügyi terveit. A főpolgármester ellenzéke most sem maradt nyugton. A szocialisták és az LMP-sek egymásra licitáltak ostoba és provokatív felszólalásaikkal. A liberális tüntetők ott ácsorogtak a teremben tábláikat emelgetve. Álltak. Mutogattak. Hogy igazából mit akartak, máig titok. Ahogy szokták, általában, mindenre és mindenkire kiterjedő szabadságot követeltek. Ami azt jelenti, hogy mindenkinek mindenhez joga van. Mindent lehet és szabad. Éljen a szabadság, testvériség, egyenlőség.

Tarlós István, bár nem akart hozzászólni, a mérhetetlenül bárgyú eseménysort végigülve mégis kifakadt: elmondta, hogy igen, a főváros valóban mindenkié. Azé az 1,7 millió emberé is, akit zavar a közterületen fetrengő hajléktalanok látványa, azé is a város, aki évek óta lakásra vár, és aligha értené meg, hogy miért kapna azonnal lakást egy Szabolcsból érkezett hajléktalan. A meglehetősen határozott és szókimondó Tarlós István egyedül nem tudta megoldani a fővárosi hajléktalanok bonyolult helyzetét. Ehhez többek között a hiperliberális szervezetek hozzájárulása is kellene, ami nem a folyamatos botránypolitizálásban, táblaemelgetésben és okoskodó elméletgyártásokban merül ki. Vannak helyzetek az életben – s nagyjából az egész élet ilyen –, amikor nem beszélni, hanem cselekedni kell. Erre azonban az álemberbarát liberálisok nagyon ritkán vehetők rá.