London Boulevard

Rettegek. Nem tagadom. Akkor se, ha nyilván a balliberális megmondóemberek majd ezt is megpróbálják kimagyarázni, és egy gyáva, hisztérikus jobboldalinak bélyegeznek majd. Teszek rátok, álszent felebarátaim!

Túl vagyunk Londonon, nem először, és túl vagyunk Brüsszelen, nem először. És a kisfiam július elején Londonba utazik, húsz napra, egykori kedves sógoromhoz. Aki kint él jó egy évtizede, és hiába diplomás, nem lett gazdagabb, nem gyűjtött vagyont és nem lett boldogabb – ennyit a csudálatos nyugatról, ahová innen menekülni kell. De most ne nyissunk új fejezetet. Maradjunk a lényegnél.

Londonban az elmúlt néhány napban az Európa–iszlám háború elérkezett a második fejezetéhez. Most egy kiábrándult, elkeseredett, lelkét és minden illúzióját vesztett fehér európai hajtott autóval a muszlim tömegbe. És most az eurokrata liberálisok lesznek majd nagyon boldogok: „Na, ugye!”

Nincs semmiféle, na, ugye! Teljesen mindegy, hogy miféle szellemi csalamádét, álintellektuális lepedéket fogtok összehordani: mi ezt jósoltuk, írtuk, könyörögtük nagyjából két éve. És igen, bármennyire is öklendeztek az igazságtól, erről beszélt Orbán Viktor is, ugyanattól kezdve.

Ami most történik, az egy második fejezet, egy olyan rettenetes rémregényben, amit jórészt ti írtatok, s ami dramaturgiailag amúgy kegyetlenül realista módon van felépítve. A második fejezet arról szól, hogy elég volt! A sok millió félrevezetett, elhallgattatott, a média által semminek tekintett, erkölcsi, vallási, kulturális hagyományában megalázott nyugati polgár közül volt egy, akinél elszakadt a cérna. Nincs kétségem afelől, hogy végső kínotokban ki fogjátok deríteni róla, hogy elmebeteg, frusztrált, zsigerileg rasszista, vagy tudja a fene. De ez már nem segít.

Mert ez már valóban a második stáció. Amikor a céltábla visszalő. Amit összehazudoztatok a síró gyerekekről, középosztálybeliekről, békés gyermekorvosokról, az kínosan és tragikusan megbukott. Nem azért mert nem lennének ilyenek – hanem azért, mert a farizeus propagandátok nem éri föl József Attilát. Aki ugyebár azt írta: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ti csak a valódiig jutottatok el az évek során – de ezt is csak azért mondom, mert nagyvonalú szeretnék lenni.

A brüsszeli ügyetlen merénylő, aki nem tudta felrobbantani magát, és a párizsi, aki úgy ment neki egy rendőrautónak, hogy csak ő halt meg, az most mellékszál. Ha úgy tetszik, ott még a rémregény első fejezetét olvassák, annak is egy tragikomikus vonulatát. Ne tévedjünk, lesz helyettük más, lesznek ügyesebbek, de most nem ez a lényeg.

A londoni ellenmerénylet – Illyéssel szólva – „szem a láncban”. Ahogy ezt jó néhányan szintén megjósoltuk az elmúlt években, amiért ti lenáciztatok, xenofóbnak és rasszistának bélyegeztetek, és kéjes vigyorral idéztétek a cinkelt liberális nyugati sajtó hasonszőrű véleményeit. Teljesen közömbös, hogy a londoni merénylő őrült volt-e: amit tett, az teljesen logikus következménye az elmúlt éveknek. És bizonyosan lesz helyette más, lesz ügyesebb is. A Merkelék által támogatott szellem kiszabadult a palackból, és már nem lehet visszatuszkolni.

A londoni muszlimellenes támadás reakció volt. Véres, értelmetlen és eredménytelen reakció. És ezután – de amúgy e nélkül is – jön majd a reakció reakciója. Ezt a történetet, már minden épeszű ember tudja – arabszakértőtől a piaci savanyúkáposzta-árusig – egyféleképpen lehetett volna megoldani: az EU határain kívül tartani ezt a hordát. Nem csak gyakorlati, morális okok miatt is. Ugyanis elvben ugye menekültekről volna szó, akik a fáma szerint haza akarnak térni, nem betelepülni. Nem a német–török bizniszre gondolok, amin Erdogan – teljes joggal – röhög. Bizton lett volna olyan észak-afrikai ország, amelyik elfogadta volna azokat a eurómilliárdokat, épített volna táborokat a tenger partján. Ott ki lehetett volna várni a szíriai háború végét, ráadásul az általuk megszokott klimatikus és társadalmi-vallási környezetben, oda Soros Gyuri bácsi is hordhatta volna a kegyeletteljes támogatásait. Volna, volna… De a volna, ami majdnem rokon értelmű szó a semmivel. A no-go zónákkal elöntött Európában már felesleges álmodozni, a józan ész fél térdre ereszkedett, és imádkozik.

És azt teszem most én is. Mert én igazából, ocsmány, önző módon, magamról akartam írni. És a kis­fiamról, az én Marcellemről. Akinek persze megakadályozhattam volna a londoni nyaralását, már csak azért is, mert korábbi nejem is talán támogatott volna. De nem tettem, mert amúgy gyönge kezű apa és kávéházi hírlapíró volnék, és hiszek Isten igazságosságában. És Marci oly’ nagyon akar menni. Tizennégy évesen fütyül rá, hogy az apja mit mond arról, hogy az Iszlám Állam bejelentette: „Ez még csak a kezdet!”

Viszont leírom azt, amit ötször meggondoltam, hogy leírhatom-e! Már csak azért is, hogy legyen lehetősége az ezt a katasztrófát támogató magyar balliberális értelmiségnek kellőképpen hörögni és lenácizni. Marci az egyetlen gyermekem. Vélhetőleg nem is lesz több. Úgy hívjuk egymást, hogy „Béka papi” és Béka poronty”. Gyáva, teszetosza, humán értelmiségi vagyok, még katonakoromban is irtóztam a fegyverektől. Hiszem, hogy Marci boldogan és élményekkel telve jön majd haza július végén Londonból. De ha a haja szála is meggörbül, akkor, nos akkor biztosan nem állok jót magamért.

Aki érti és érzi, annak nem magyarázom el, hogy miért, aki nem, annak felesleges. Ezt a világot raktátok össze, kedves liberális, eurokrata barátaim! És ez még csak az elmehunyt rémregényetek második fejezete – ismét előre szólok!