Liberálisok emberáldozatai

Európát ugyanis azért kell szeretni, mert mindenkit békén hagy.

Jó példa erre az ostoba és könnyelmű magatartásra egy észak-angliai város, Rotherham. Mintegy tizenhat évvel ezelőtt a bevándorolt pakisztáni muszlimok fiataljai gengekbe tömörültek, s mára már a belvárost is rettegésben tartják. Amikor 2005 körül végre ismertté vált, hogy mennyi nemi erőszakot követnek el fehér lányokon és gyerekeken, a rendőrök és a szociális munkások  meghökkentek. S mivel ragaszkodtak a társadalmi béke látszatához, s mert nem akartak a rasszizmus vádja alá esni, inkább mélyen hallgattak a történtekről. Minek gumibotot szorongatva eltűnni a külváros sötét útvesztőiben? A jegyzőkönyvezett áldozatok megnyugtatásának hamar vége lett: a rendőrök továbbra is hallgattak, és merő kényelemből falaztak a gengeknek, sőt gúnyolódtak áldozataikon. 

Hogy történhet, hogy a demokrácia és a liberalizmus szülőföldjén az állam nem védelmezi meg állampolgárait nemcsak Rotherhamben, de másutt sem? – tette fel a kérdést néhány bátrabb zsurnaliszta. Miért ez a beteges félelem a rasszizmus vádjától? (Komikus, hogy a városban történtek hallatán – mint a Junge Freiheit írja – a németek felsóhajtottak, hogy nemcsak náluk, de az angoloknál is így megy ez. Mint mondjuk Berlin egyik kerületében, Weddingben az „Arab fiúk 21” geng jóvoltából.)

Az angliai rejtély megértéséhez régre, az angol gyarmatbirodalom felbomlásának idejére kell visszanyúlnunk. 1948-ban az Egyesült Királyság törvényhozói úgy döntöttek, hogy a brit nemzetközösség, a Commonwealth úgy maradhat erős, ha minden polgárának, briteknek és volt gyarmati lakosoknak egyenlő jogokat biztosít. A politikai elit nagyvonalúsága valójában régi paternalista gyökerekből táplálkozott, s képviselői tökéletesen rosszul ítélték meg országuk jövőjét. Megindult a volt gyarmati népek beáramlása a minden korlátozást feloldó szigetországba. A legkülönbözőbb származású és kultúrájú idegeneket az egyszerű angol polgár gyanakodva és bizalmatlanul fogadta. Nem vetette meg őket, de igyekezett nem tudomást venni róluk. Hogy ez a fagyos közöny felengedjen, 1968-ban, a vértelen forradalmak és a diáklázadások idejében az angol parlament elfogadta azt az antidiszkriminációs törvényt, amely szerint a bőrszín sem munkavállaláskor, sem bármilyen más esetben – például lakásbérlésnél, üzlet vagy kocsma nyitásánál – nem jelenthet hátrányt. Úgy vélték, hogy különböző szociális technikákkal és célzott családtámogatással létrejön egyfajta társadalmi egyensúly: ehelyett „párhuzamos társadalmak” (szubkultúrák) alakultak ki, amelyekben eluralkodott az ököljog.

Az állam kis és nagy hivatalnokai a „politikai korrektség” embertelen logikájának megfelelően sokáig nem láttak, majd nem akartak látni semmit. A kényszerű együttélés fehér áldozatairól csak merészebb újságírók merték megírni, hogy a liberalizmus és a multikulturalizmus oltárán lettek feláldozva, sorsuk egyébként eltűnt a statisztikák és a szocioló­giai tanulmányok számoszlopaiban. Vagy ahogy egy rotherhami képviselő mondta, ha már kialakult egyfajta „kultúra”, ne borítsuk fel amúgy is hánykolódó ladikját. De mi lesz, ha a tények elhallgatása általánossá lesz, ha Rotherham lesz mindenütt? Nem megnyugtató, ha egy ország már nem olyan, mint amilyennek a nagy elődök elképzelték. Egyáltalán, fenntartható-e kényszerrel és elhallgatással a multikulturalizmus?
A liberális oldal ennek indoklásául azt hirdeti, hogy ez is a totalitariánus ideológiák, a nácizmus, a kommunizmus és az iszlámizmus elleni harc része. De közben azt tapasztaljuk, hogy a liberális elit is olyan technikákkal dolgozik, ami a totalitariánus rendszerekre jellemző.  Nem véletlenül mondta Herbert Marcuse a ’68-as diák­lázadások során, hogy ami az Egyesült Államokban van, az maga a látens fasizmus.  A marxizáló filozófus szokott túlzásainak egyike ez a sommás ítélet, de kétségtelen, hogy már az ikertornyok összeomlása előtt sem volt rendben a nyugati világ. Az Egyesült Államokban van a legtöbb ember börtönben (több, mint a kommunista Kínában), s egyre többet hallunk a polgári szabadságjogok eróziójáról, ami oda vezet, hogy a rendőrség bíróként, ítéletvégrehajtóként léphet fel.

Példának most Fergusont, pontosabban az ottani eseményeket hozzák fel, ez azonban megtévesztő: a lényeget eltakarja a fekete–fehér ellentét. Ugyanis az elmúlt alig több mint tíz év alatt 2512 fehér amerikai járt ugyanúgy, mint a tizennyolc éves fergusoni afroamerikai fiatal, mégsem tüntetett senki a halálukért.
 Persze szép, amit John Stossel mond, hogy „polgári jogaiknak évszázadokra visszamenő semmibe vevése vezetett oda, hogy a feketék (ma is) ellenségesen állnak szemben a rendőrséggel”. De gondoljuk meg, aligha lehet magyarázat erre , hogy a fehér rendőrök még mindig Buffalo Bill utódainak képzelik magukat. A televíziókat és a köztől egyre inkább elzárkózó hatalmat a sztori, a szenzáció érdekli, nem pedig a történetfilozófia. S a rasszizmus elleni küzdelem jelszavával, összekapcsolva a sportközvetítésekkel, jól lehet irányítani a közgondolkodást. S hinni abban, hogy a dollár mindent túlél, még az ízléstelenséget is.