Vélemény és vita
Levelesdöntés
Ha a jogalkotó garantálja a választójogot mint alapjogot, akkor a technikai-eljárási szabályokat szabadon állapíthatja meg…
Április 19-én kisebb purparlét kiváltó döntést hozott az Alkotmánybíróság: alkotmányosnak ítélte ugyanis azon választási szabályt, amely a szavazás módjában különbséget tesz a lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok és a lakcímmel rendelkezők között, amennyiben az érintettek a szavazás napján külföldön tartózkodnak.
Az előbbi csoport – az egyszerűség kedvéért nevezzük tagjait „határon túli magyaroknak” – ugyanis levélben (is) szavazhat, míg utóbbi – a „külföldi magyarok” – csak személyesen a külképviseleteken. Az ezt kifogásolók azt állították, hogy a különbségtétel alkotmányellenes, mert hátrányosan megkülönbözteti a „külföldi magyarokat”, akiknek adott esetben sokat kell utazniuk egy nagykövetségig, míg mások a hozzájuk legközelebb eső postán is feladhatják szavazatukat.
Érdekes módon azonban az korábban senkit sem zavart, hogy az 1990 és 2004 közötti időszakban a szavazás napján külföldön tartózkodó magyar állampolgárok egyáltalán nem gyakorolhatták a választójogukat, 2004 óta pedig a ma is hatályos szabályok alapján tehetik azt.
Ne legyenek kétségeink: a „problémakör” napirenden tartásának két célja van. Az egyik, hogy megkérdőjelezzék a legutóbbi, 2014-es választások alkotmányos mivoltát – tehát az azon alapuló kormánytöbbséget is –, valamint, hogy egy újabb ponton uszíthassanak a határon túli honfitársaink ellen.
Ha nekik ugyanis valami „pluszjog” vagy lehetőség adatott, azt azonnal meg kell kérdőjelezni, szembeállítva így magyart a magyarral. Régi lemez ez, ismerjük 2004. december 5. óta.
Az alkotmánybírósági döntést kritizálóknak valójában az fáj, hogy 2010-et követően a jogalkotó kiterjesztette a választásra jogosultak körét. A szavazati jog ugyanis már nincs lakcímhez kötve, s így például az egyszerűsített honosítás révén magyar állampolgársághoz jutott kolozsvári, dunaszerdahelyi, szabadkai, beregszászi vagy clevelandi magyar is részt vehet az országgyűlési választáson vagy népszavazáson. Számukra az a lehetőség is biztosított, hogy levélben adják fel a szavazólapjukat – de akár Magyarországon is megtehetik ezt személyesen –, míg az Angliában vagy az Egyesült Államokban tanuló, dolgozó vagy éppen vakációzó, de magyarországi lakcímmel rendelkező magyarok, ahogy 2004 óta mindig, most is a nagykövetségeken, konzulátusokon szavazhatnak (és természetesen haza is jöhetnek a szavazás napjára).
A jogi vita abban áll:
a) Egyáltalán összehasonlítható helyzetben vannak-e a fenti két csoport tagjai?
b) Tehető-e közöttük alkotmányos módon különbség?
Először is azt érdemes rögzíteni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem minden megkülönböztetés, diszkrimináció jogellenes – ahogy például alkotmányos módon is van lehetőség alapjog-korlátozásra.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, amennyiben a megkülönböztetés egy alapjog (például választójog) lényegi tartalmát érinti, akkor a testület a szabályozás alkotmányosságának a vizsgálatára a szigorúbb, úgynevezett szükségességi-arányossági tesztet alkalmazza. Amennyiben a megkülönböztetés nem alapjogra vagy az alapjoggal csak távoli összefüggést mutató jogra vonatkozik, akkor az „enyhébb” homogéncsoport-tesztet.
Az utóbbi lényege, hogy először megvizsgálják, az adott szabályozással érintett (vagy éppen az alól kivont) személyek köre egyáltalán összehasonlítható helyzetben van-e, és az adott szempontból azonos jogi jellemzőkkel, azonos státussal bír-e. Ha nem, azaz két jól elkülöníthető csoportra eltérő szabályozás vonatkozik, akkor természetesen alkotmányos helyzetről van szó.
De ha még az érintett személyek összehasonlítható helyzetben is vannak (úgynevezett homogén csoportot alkotnak), közöttük akkor is tehető ésszerű, objektív indokokon alapuló, nem önkényes különbségtétel.
A vitatott magyar szabállyal foglalkozó Emberi Jogok Európai Bírósága 2015-ös strasbourgi döntése és a korábbi alkotmánybírósági gyakorlat is rögzítette, hogyha a jogalkotó garantálja a választójogot mint alapjogot, akkor annak gyakorlása kapcsán a technikai-eljárási szabályokat az alkotmányos keretek között szabadon állapíthatja meg.
Sőt, az Emberi Jogok Európai Bírósága egyébként azt is kimondta, hogy a lakcímen alapuló különbségtétel objektív és ésszerű indokokon alapul, ezért a magyar szabályozást támadók indítványát be sem fogadta.
A fent hivatkozott alkotmánybírósági döntés is erre a következtetésre jutott, kimondva, hogy bár a szavazás napján külföldön tartózkodó magyar állampolgárok homogén csoportot alkotnak, közöttük a lakcím megléte vagy annak hiánya miatt ésszerű, így alkotmányos különbségtétel tehető a szavazás módját illetően.
Az Alkotmánybíróság ugyanis – helyesen – úgy vélte, hogy levélben vagy külképviseleten történő szavazás mikéntje nem érinti az alapjog lényeges tartalmát (hiszen az valamennyi érintett számára gyakorolható), ezért az említett homogéncsoport-tesztet és nem a „szigorúbb” tesztet alkalmazta.
A végkövetkeztetés helyes, az érvelésében az Alkotmánybíróság azonban hibát vétett – amelyre Dienes-Oehm Egon és Varga Zs. András párhuzamos indokolása fel is hívta a figyelmet.
A szavazás napján külföldön tartózkodás ugyanis ilyen szempontból az állam oldaláról nem értékelhető körülmény, az ugyanis nem ellenőrizhető – ellentétben a lakcímnyilvántartással, mint közhiteles nyilvántartással. Arról van tehát szó, hogy ez a két csoport valójában nincs összehasonlítható helyzetben, nem képeznek azonos homogén csoportot, ergo nincs is szükség semmilyen tesztre, a szabályozás „önmagában is megáll a lábán”.
A feleslegesnek tűnő jogászi turpiskodásnak van azonban egy fontos következménye: az Alkotmánybíróság ugyanis a maga érvelésében azt is kimondta, hogy mivel a szavazás napján külföldön tartózkodók – lakcím ide vagy oda – azonos jellemzőkkel bírnak és a szavazás módjának szabályozása az alkotmányos keretek között jogalkotói mérlegelés kérdése, bevezethető lenne olyan szabályozás is, amely a szavazás napján külföldön tartózkodó valamennyi szavazópolgár számára az állandó lakóhelytől függetlenül biztosítja a levélben történő szavazás lehetőségét.
Valójában viszont ez az, ami alkotmányellenes helyzethez vezetne: így ugyanis indokolatlan különbségtétel lenne a lakcímmel rendelkezők között.
Ugyanis egy, a szavazás napján belföldön tartózkodó, magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgár joggal tehetné fel a kérdést: ha egy hozzá hasonlóan magyar lakcímmel rendelkező állampolgártársának – aki a voksolás vasárnapján éppen Bécsben turistáskodik vagy az Adrián nyaral – van lehetősége levélben szavazni, akkor neki miért nincs?
Az Alkotmánybíróság által felvetett lehetőség tehát igazából csak úgy lenne kivitelezhető, ha valamennyi, magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgárnak megadnánk a leveles szavazás lehetőségét, ami nyolcmillió választópolgárral számolva egyrészt finoman szólva is nehezen megoldható kihívások elé állítaná a választási szerveket, másrészről pedig tömeges visszaélésekre adna lehetőséget.
A „praktikus” megoldás persze adott a külföldi magyaroknak, amelynek azonban „ára van”: a két emlegetett csoport között ugyanis az is különbség, hogy míg a „londoni magyarnak” két szavazata van (pártlistás és egyéni), addig a „határon túlinak” csak egy (listás) – az alaptörvény szerint ugyanis a választójog teljessége lakóhelyhez kötött.
Aki ráadásul nem él életvitelszerűen Magyarországon, annak ezt elvileg kötelező lenne bejelentenie – ami értelemszerűen a lakcím elvesztésével jár.
Bár ennek a kötelezettségnek az elmulasztása nem szankcionált (nem is sokan tesznek neki eleget), elvileg ez lenne a „jogkövető” magatartás – és lakcím nélkül máris lehetőség nyílik a levélben történő szavazásra.
Tény, hogy csak pártlistára.
Az előbbi csoport – az egyszerűség kedvéért nevezzük tagjait „határon túli magyaroknak” – ugyanis levélben (is) szavazhat, míg utóbbi – a „külföldi magyarok” – csak személyesen a külképviseleteken. Az ezt kifogásolók azt állították, hogy a különbségtétel alkotmányellenes, mert hátrányosan megkülönbözteti a „külföldi magyarokat”, akiknek adott esetben sokat kell utazniuk egy nagykövetségig, míg mások a hozzájuk legközelebb eső postán is feladhatják szavazatukat.
Érdekes módon azonban az korábban senkit sem zavart, hogy az 1990 és 2004 közötti időszakban a szavazás napján külföldön tartózkodó magyar állampolgárok egyáltalán nem gyakorolhatták a választójogukat, 2004 óta pedig a ma is hatályos szabályok alapján tehetik azt.
Ne legyenek kétségeink: a „problémakör” napirenden tartásának két célja van. Az egyik, hogy megkérdőjelezzék a legutóbbi, 2014-es választások alkotmányos mivoltát – tehát az azon alapuló kormánytöbbséget is –, valamint, hogy egy újabb ponton uszíthassanak a határon túli honfitársaink ellen.
Ha nekik ugyanis valami „pluszjog” vagy lehetőség adatott, azt azonnal meg kell kérdőjelezni, szembeállítva így magyart a magyarral. Régi lemez ez, ismerjük 2004. december 5. óta.
Az alkotmánybírósági döntést kritizálóknak valójában az fáj, hogy 2010-et követően a jogalkotó kiterjesztette a választásra jogosultak körét. A szavazati jog ugyanis már nincs lakcímhez kötve, s így például az egyszerűsített honosítás révén magyar állampolgársághoz jutott kolozsvári, dunaszerdahelyi, szabadkai, beregszászi vagy clevelandi magyar is részt vehet az országgyűlési választáson vagy népszavazáson. Számukra az a lehetőség is biztosított, hogy levélben adják fel a szavazólapjukat – de akár Magyarországon is megtehetik ezt személyesen –, míg az Angliában vagy az Egyesült Államokban tanuló, dolgozó vagy éppen vakációzó, de magyarországi lakcímmel rendelkező magyarok, ahogy 2004 óta mindig, most is a nagykövetségeken, konzulátusokon szavazhatnak (és természetesen haza is jöhetnek a szavazás napjára).
A jogi vita abban áll:
a) Egyáltalán összehasonlítható helyzetben vannak-e a fenti két csoport tagjai?
b) Tehető-e közöttük alkotmányos módon különbség?
Először is azt érdemes rögzíteni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem minden megkülönböztetés, diszkrimináció jogellenes – ahogy például alkotmányos módon is van lehetőség alapjog-korlátozásra.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, amennyiben a megkülönböztetés egy alapjog (például választójog) lényegi tartalmát érinti, akkor a testület a szabályozás alkotmányosságának a vizsgálatára a szigorúbb, úgynevezett szükségességi-arányossági tesztet alkalmazza. Amennyiben a megkülönböztetés nem alapjogra vagy az alapjoggal csak távoli összefüggést mutató jogra vonatkozik, akkor az „enyhébb” homogéncsoport-tesztet.
Az utóbbi lényege, hogy először megvizsgálják, az adott szabályozással érintett (vagy éppen az alól kivont) személyek köre egyáltalán összehasonlítható helyzetben van-e, és az adott szempontból azonos jogi jellemzőkkel, azonos státussal bír-e. Ha nem, azaz két jól elkülöníthető csoportra eltérő szabályozás vonatkozik, akkor természetesen alkotmányos helyzetről van szó.
De ha még az érintett személyek összehasonlítható helyzetben is vannak (úgynevezett homogén csoportot alkotnak), közöttük akkor is tehető ésszerű, objektív indokokon alapuló, nem önkényes különbségtétel.
A vitatott magyar szabállyal foglalkozó Emberi Jogok Európai Bírósága 2015-ös strasbourgi döntése és a korábbi alkotmánybírósági gyakorlat is rögzítette, hogyha a jogalkotó garantálja a választójogot mint alapjogot, akkor annak gyakorlása kapcsán a technikai-eljárási szabályokat az alkotmányos keretek között szabadon állapíthatja meg.
Sőt, az Emberi Jogok Európai Bírósága egyébként azt is kimondta, hogy a lakcímen alapuló különbségtétel objektív és ésszerű indokokon alapul, ezért a magyar szabályozást támadók indítványát be sem fogadta.
A fent hivatkozott alkotmánybírósági döntés is erre a következtetésre jutott, kimondva, hogy bár a szavazás napján külföldön tartózkodó magyar állampolgárok homogén csoportot alkotnak, közöttük a lakcím megléte vagy annak hiánya miatt ésszerű, így alkotmányos különbségtétel tehető a szavazás módját illetően.
Az Alkotmánybíróság ugyanis – helyesen – úgy vélte, hogy levélben vagy külképviseleten történő szavazás mikéntje nem érinti az alapjog lényeges tartalmát (hiszen az valamennyi érintett számára gyakorolható), ezért az említett homogéncsoport-tesztet és nem a „szigorúbb” tesztet alkalmazta.
A végkövetkeztetés helyes, az érvelésében az Alkotmánybíróság azonban hibát vétett – amelyre Dienes-Oehm Egon és Varga Zs. András párhuzamos indokolása fel is hívta a figyelmet.
A szavazás napján külföldön tartózkodás ugyanis ilyen szempontból az állam oldaláról nem értékelhető körülmény, az ugyanis nem ellenőrizhető – ellentétben a lakcímnyilvántartással, mint közhiteles nyilvántartással. Arról van tehát szó, hogy ez a két csoport valójában nincs összehasonlítható helyzetben, nem képeznek azonos homogén csoportot, ergo nincs is szükség semmilyen tesztre, a szabályozás „önmagában is megáll a lábán”.
A feleslegesnek tűnő jogászi turpiskodásnak van azonban egy fontos következménye: az Alkotmánybíróság ugyanis a maga érvelésében azt is kimondta, hogy mivel a szavazás napján külföldön tartózkodók – lakcím ide vagy oda – azonos jellemzőkkel bírnak és a szavazás módjának szabályozása az alkotmányos keretek között jogalkotói mérlegelés kérdése, bevezethető lenne olyan szabályozás is, amely a szavazás napján külföldön tartózkodó valamennyi szavazópolgár számára az állandó lakóhelytől függetlenül biztosítja a levélben történő szavazás lehetőségét.
Valójában viszont ez az, ami alkotmányellenes helyzethez vezetne: így ugyanis indokolatlan különbségtétel lenne a lakcímmel rendelkezők között.
Ugyanis egy, a szavazás napján belföldön tartózkodó, magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgár joggal tehetné fel a kérdést: ha egy hozzá hasonlóan magyar lakcímmel rendelkező állampolgártársának – aki a voksolás vasárnapján éppen Bécsben turistáskodik vagy az Adrián nyaral – van lehetősége levélben szavazni, akkor neki miért nincs?
Az Alkotmánybíróság által felvetett lehetőség tehát igazából csak úgy lenne kivitelezhető, ha valamennyi, magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgárnak megadnánk a leveles szavazás lehetőségét, ami nyolcmillió választópolgárral számolva egyrészt finoman szólva is nehezen megoldható kihívások elé állítaná a választási szerveket, másrészről pedig tömeges visszaélésekre adna lehetőséget.
A „praktikus” megoldás persze adott a külföldi magyaroknak, amelynek azonban „ára van”: a két emlegetett csoport között ugyanis az is különbség, hogy míg a „londoni magyarnak” két szavazata van (pártlistás és egyéni), addig a „határon túlinak” csak egy (listás) – az alaptörvény szerint ugyanis a választójog teljessége lakóhelyhez kötött.
Aki ráadásul nem él életvitelszerűen Magyarországon, annak ezt elvileg kötelező lenne bejelentenie – ami értelemszerűen a lakcím elvesztésével jár.
Bár ennek a kötelezettségnek az elmulasztása nem szankcionált (nem is sokan tesznek neki eleget), elvileg ez lenne a „jogkövető” magatartás – és lakcím nélkül máris lehetőség nyílik a levélben történő szavazásra.
Tény, hogy csak pártlistára.