Vélemény és vita
Lengyel november – a veszedelmes hónap
Attól a pillanattól fogva, hogy Piłsudski lett az állam fő és a hadsereg főparancsnoka, nem volt veszekedés, vita, pártoskodás, minden energia a közösen megélt csoda, a fügetlen állam megteremtésére irányult
„November Lengyelország számára veszedelmes hónap” – írta Novemberi éj című, az elbukott 1830-31-es lengyel szabadságharcra utaló drámájában Stanisław Wyspiański, a lengyel irodalom és művészet sokoldalú óriása, akit hazánkban jobbára az Andrzej Wajda által filmvászonra költött Menyegző című darabja révén ismerhetünk. A lengyel történelem tragikus pillanatait felidéző színműben a reménytelenség lélekharangja kong a nemzet felett. „Álom ez, távoli álom, a harangszót most is hallom – regéket és ábrándokat idéznek a lakodalmon” – kesereg a Gazda. A lengyel legendák vénséges táltos-garabonciásának, Wernyhorának szelleme, akinek a mítoszok a nemzet sorsa megjövendölését tulajdonítják, mintegy visszaigazolja az álmot: „A harangszót most is hallom, átkondul a lakodalmon: kínzó jajok, komor jajok, szabdalt testek tenger vére; ott, a hullák mellett álltam; a harangszót most is hallom. Az áldott népet bámultam, amint hullott átkozottan, szitkoktól elkárhoztatva: apák fiukat átkozák, fiak atyjukat kárhozák, mint Olajfák Hegyén bánat vérzők könnye, testvérkönny az, amiről hírt hozott a szél: és tébolyult fájó jajok – a harangszót most is hallom”.
Ám 1918 novembere rácáfolt a prófécia hirdette reménytelenségre: pontosan száz esztendeje, 1918. november 11-én Lengyelország 123 év felosztottság, elbukott, vérbe fojtott felkelések, szabadságharcok után visszanyerte függetlenségét, és szuverén geopolitikai alakulatként, önálló államként ismét megjelenhetett Európa térképén. A nevezetes esemény azon a napon történt, amikor az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt aláírták az antanthatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország –, illetve a Német Birodalom képviselői. (Oroszország már ugyanez év március 3-án kilépett a háborúból a breszt-litovszki békeegyezménnyel, amely a központi hatalmak, azaz a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom, valamint a velük szemben álló bolsevik orosz állam között jött létre.) Egy nappal korábban megérkezett Varsóba Józef Piłsudski, akit a németek szabadlábra helyeztek a magdeburgi börtönből, ahová azért került 1917 júliusában, mert megtagadta és katonái számára is megtiltotta, hogy hűséget esküdjenek a németeknek. A német vezetés vélhetően azért engedte ki Piłsudskit, mivel tartott tőle, hogy a németországi forradalmárok össze akarnak kapcsolódni a bolsevista Oroszországgal, s ennek megakadályozására egy lengyel ütközőállam megteremtése jó ötletnek látszott. Piłsudski népszerűsége, személye pedig egy ilyen formáció létrehozására megfelelőnek tűnt fel. Mire sikerült rendet teremteniük Berlinben, Magdeburgban, Hamburgban és más városokban, a lengyel állam létrejötte már visszavonhatatlan ténnyé vált.
Az 1918-as ősz előtt a legtöbben valószínűtlennek gondolták az események ilyetén alakulását. Piłsudski azonban hitt abban, hogy a háború tönkre fogja tenni a Lengyelországot felosztó mindhárom nagyhatalmat, és következetesen készült a történelmi pillanatra. Elfogadva az osztrák parancsnokságot, Piłsudski különféle lövészezredekből toborzott katonákkal megalakította a lengyel légiók I. dandárját, hogy így segítse a központi hatalmakat Oroszország legyőzésében. Ezt a független Lengyelország megteremtése felé tett első lépésnek szánta. A lengyel légionisták hősiesen harcoltak az oroszok ellen Magyarország északkeleti határvidékén is. Soraikban több mint ötszáz magyar önkéntes is szolgált.
A hideg, nyirkos, ködszitálós napon Piłsudskit a varsói pályaudvar peronján a Lengyel Katonai Szervezet (POW) képviselői fogadták. „Most valóban minden reményünk benne van. A mai nap számára a próbatétel ideje. Eddig az események játszottak vele, azokra kellett reagálnia, de most igazán kezébe veheti az irányítást. Őrült forrongás az utcákon… Minden órában történik valami. Vajon mit hoz az éjszaka?” – jegyezte fel naplójába száz éve a kitűnő lengyel írónő, Maria Dąbrowska. Másnap pedig ezt írta: „A hajnali óráktól tart a német tisztek lefegyverzése az utcákon. Nem csak a milícia, hanem az egyszerű emberek tömege is cselekszi ezt (…) Egész nap tart a német katonai felszerelés lefoglalása, a polgári hatóságok leváltásával egyetemben. Tömegek az utcákon. A villamosközlekedés normális. Mindenütt a mi katonáikat szállító gépkocsik.” Mint valamiféle csodáról számolnak be a korabeli feljegyzések: attól a pillanattól fogva, hogy Piłsudski lett az államfő és a hadsereg főparancsnoka, nem volt veszekedés, vita, pártoskodás, a személyes ambícióktól fűtött politikusok is félretették ellentéteiket, minden energia a közösen megélt csoda, a független állam megteremtésére irányult. A november 18-án megalakult Lengyel Köztársaság Népi Kormánya élére felkért szocialista politikus, Jędrzej Moraczewski így emlékezett a függetlenség első napjaira: „Képtelenség leírni azt a mámort, tomboló örömöt, ami a lengyel népet e pillanatban elöntötte. Százhúsz év után eltűntek a kordonok. Nincsenek! Szabadság! Függetlenség! Egyesülés! Saját állam! Mindörökre!”
Kortársai szemében a lengyel irodalom lelkiismereteként aposztrofált író, Stefan Żeromski, a lengyel PEN Club alapítója és első elnöke megfogalmazásában „a három egyenlőtlen félből” összekerült Lengyelország, amely 123 éves felosztottság után 1918 őszén jelent meg újra önálló geopolitikai alakulatként Európa térképén, rendkívüli nehézségekkel küszködött. Az idegen megszállás alatt eltérő államszervezetek keretében élő területek politikai struktúra, tradíció, életstílus és életszínvonal, jogrend és gazdasági szerkezet, fizetőeszköz, gyakorlatilag tehát minden alapvető körülmény tekintetében különböztek egymástól. Pusztán a gazdasági eltéréseket említve is látható a helyzet súlya: a poroszországi területek viszonylag fejlett mezőgazdasággal rendelkeztek és a német ipari központok élelmiszerellátását szolgálták, a cári megszállás textil- és fémipara az orosz birodalom igényeire épült, Galícia elmaradott gazdasága pedig komoly nehézségeknek nézett elébe a megszűnt Monarchia országaiból származó behozatal nélkül. Mindehhez hozzá kell számítanunk a Nagy Háború pusztításait, amelyek a négy évig hadszíntérként szereplő lengyel területeket érintették, s azt is, hogy a korábbi határvidékek az egyesítéssel az ország belsejébe kerültek. A vasúthálózat külön problémát jelentett. Elég rátekintenünk a korabeli térképekre, hogy lássuk, a legsűrűbb a német területeken volt, ezt követte Galícia, a legritkább vonalakat ugyanakkor az orosz részeken találjuk. S az idegen központokhoz tartozás miatt Varsónak olyan nagyvárosokkal, mint Poznań, Lwów vagy Gdańsk, nem volt közvetlen vasúti összeköttetése. Három szoros kötelék azonban igen erősen összefűzte e területek lakosait: a nyelv, a történelmi tudat és a nemzeti összetartozás érzése.
A gazdasági konszolidáción és a soknemzetiségű összetételen túl az új Lengyelország harmadik legsúlyosabb kérdése a határok problémája volt. A világháború győztes hatalmai elismerték az újjászülető lengyel államot, de hogy hol fognak húzódni határai, azt senki sem tudta pontosan. A lengyel politika fő célkitűzése az volt, hogy a Lengyelország első felosztása (1772) előtti határokat állítsák vissza, vagyis lehetőleg álljon helyre az egykori „két nemzet köztársasága”, azaz a Lengyel–Litván Köztársaság (Rzeczpospolita). A német csapatok kivonulása után Lengyelország és Oroszország között hatalmas légüres tér keletkezett, amelyen a lengyelek és az ukránok egyaránt megpróbálták – időnként egymás ellen – érvényesíteni érdekeiket. Nyitott kérdés volt, hogy mi a szándéka Szovjet-Oroszországnak, amely Németország kapitulációja után felmondta a breszti békét, és 1918 decemberében életbe léptette a „Visztula-hadműveletről” szóló hadparancsot: ebben a „burzsoá” lengyel állam munkásainak-parasztjainak „felszabadításáról” volt szó. Piłsudski 1920 áprilisában megelőző támadást indított a bolsevista állam ellen, de fordult a hadi szerencse, és az év augusztusának elején Mihail Tuhacsevszkij tábornok Vörös Hadserege a lengyel főváros alatt állt. Az újjászülető Lengyelország hadserege itt végül nagy győzelmet aratott, és ebben a sikerben a jelentős magyar lőszerszállítmányoknak is szerepük volt. A győztes varsói csata nyomán Lengyelország Szovjet-Oroszországgal 1921-ben megkötötte a rigai békét, s ezzel a keleti határok rögzítése megtörtént.
November 11-e egy 1937-es jogszabály nyomán lett nemzeti ünnep, amelyet a második világháború előtt mindössze két ízben lehetett megtartani, 1937-ben és 1938-ban. A német megszállás alatt nem lehetett megünnepelni, ennek ellenére a lengyelek minden évben sokhelyütt ún. „kis szabotázs” akciók keretében megpróbálkoztak vele, vállalva az ezzel járó kegyetlen következményeket. A berendezkedő kommunizmus 1945. július 22-én eltörölte, és csak a rendszerváltás után, 1989-ben állították vissza. A népköztársasági időkben ismét csak illegális megmozdulások keretében, s ugyancsak az ezzel járó következmények vállalásával lehetett megünnepelni. Kivételt képeztek az 1980-81-es évek, amikor a Szolidaritás legális működésének idején repressziók nélkül sor kerülhetett rá. A kommunista vezetés a nyolcvanas években központilag szervezett koszorúzásokkal lehetővé tette a nap megünneplését, de a független megemlékezést továbbra sem engedélyezte. A részben szabad választások nyomán felállt szejm 1989. február 15-én kelt törvényével ismét nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította november 11-ét.
„Tragikusan nehéz és sorsfordító időkben a történelem ura mint gondviselő mindig követet küld népeihez, olyan embert, aki személyében nem csak megtestesíti sorstársai millióinak álmát, hanem képes az álmok valóra váltásában célba vezetni a népét. Józef Klemens Piłsudski, az államférfi és hadvezér a huszadik században olyan lengyel követe volt a Gondviselésnek, akinek történelmi teljesítménye nélkül minden bizonnyal nem létezne a mai Lengyelország” – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a XII. kerületi Csörsz parkban felállított Piłsudski-szobor avatóünnepségén, szeptember 26-án. A lengyel és a magyar történelem szerves összefonódásával kapcsolatban pedig hozzátette: „Ezt nevezik sorsközösségnek, és ez akkor sem fog változni, ha a mai világ hatalmasai nem akarnak hinni sem a sorsban, sem bármilyen természetes és hagyományos közösségben és értékben.”
E gondolatok jegyében ünnepeltük együtt lengyel barátainkkal függetlenségük visszaszerzésének 100. évfordulóját.
Ám 1918 novembere rácáfolt a prófécia hirdette reménytelenségre: pontosan száz esztendeje, 1918. november 11-én Lengyelország 123 év felosztottság, elbukott, vérbe fojtott felkelések, szabadságharcok után visszanyerte függetlenségét, és szuverén geopolitikai alakulatként, önálló államként ismét megjelenhetett Európa térképén. A nevezetes esemény azon a napon történt, amikor az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt aláírták az antanthatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország –, illetve a Német Birodalom képviselői. (Oroszország már ugyanez év március 3-án kilépett a háborúból a breszt-litovszki békeegyezménnyel, amely a központi hatalmak, azaz a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom, valamint a velük szemben álló bolsevik orosz állam között jött létre.) Egy nappal korábban megérkezett Varsóba Józef Piłsudski, akit a németek szabadlábra helyeztek a magdeburgi börtönből, ahová azért került 1917 júliusában, mert megtagadta és katonái számára is megtiltotta, hogy hűséget esküdjenek a németeknek. A német vezetés vélhetően azért engedte ki Piłsudskit, mivel tartott tőle, hogy a németországi forradalmárok össze akarnak kapcsolódni a bolsevista Oroszországgal, s ennek megakadályozására egy lengyel ütközőállam megteremtése jó ötletnek látszott. Piłsudski népszerűsége, személye pedig egy ilyen formáció létrehozására megfelelőnek tűnt fel. Mire sikerült rendet teremteniük Berlinben, Magdeburgban, Hamburgban és más városokban, a lengyel állam létrejötte már visszavonhatatlan ténnyé vált.
Az 1918-as ősz előtt a legtöbben valószínűtlennek gondolták az események ilyetén alakulását. Piłsudski azonban hitt abban, hogy a háború tönkre fogja tenni a Lengyelországot felosztó mindhárom nagyhatalmat, és következetesen készült a történelmi pillanatra. Elfogadva az osztrák parancsnokságot, Piłsudski különféle lövészezredekből toborzott katonákkal megalakította a lengyel légiók I. dandárját, hogy így segítse a központi hatalmakat Oroszország legyőzésében. Ezt a független Lengyelország megteremtése felé tett első lépésnek szánta. A lengyel légionisták hősiesen harcoltak az oroszok ellen Magyarország északkeleti határvidékén is. Soraikban több mint ötszáz magyar önkéntes is szolgált.
A hideg, nyirkos, ködszitálós napon Piłsudskit a varsói pályaudvar peronján a Lengyel Katonai Szervezet (POW) képviselői fogadták. „Most valóban minden reményünk benne van. A mai nap számára a próbatétel ideje. Eddig az események játszottak vele, azokra kellett reagálnia, de most igazán kezébe veheti az irányítást. Őrült forrongás az utcákon… Minden órában történik valami. Vajon mit hoz az éjszaka?” – jegyezte fel naplójába száz éve a kitűnő lengyel írónő, Maria Dąbrowska. Másnap pedig ezt írta: „A hajnali óráktól tart a német tisztek lefegyverzése az utcákon. Nem csak a milícia, hanem az egyszerű emberek tömege is cselekszi ezt (…) Egész nap tart a német katonai felszerelés lefoglalása, a polgári hatóságok leváltásával egyetemben. Tömegek az utcákon. A villamosközlekedés normális. Mindenütt a mi katonáikat szállító gépkocsik.” Mint valamiféle csodáról számolnak be a korabeli feljegyzések: attól a pillanattól fogva, hogy Piłsudski lett az államfő és a hadsereg főparancsnoka, nem volt veszekedés, vita, pártoskodás, a személyes ambícióktól fűtött politikusok is félretették ellentéteiket, minden energia a közösen megélt csoda, a független állam megteremtésére irányult. A november 18-án megalakult Lengyel Köztársaság Népi Kormánya élére felkért szocialista politikus, Jędrzej Moraczewski így emlékezett a függetlenség első napjaira: „Képtelenség leírni azt a mámort, tomboló örömöt, ami a lengyel népet e pillanatban elöntötte. Százhúsz év után eltűntek a kordonok. Nincsenek! Szabadság! Függetlenség! Egyesülés! Saját állam! Mindörökre!”
Kortársai szemében a lengyel irodalom lelkiismereteként aposztrofált író, Stefan Żeromski, a lengyel PEN Club alapítója és első elnöke megfogalmazásában „a három egyenlőtlen félből” összekerült Lengyelország, amely 123 éves felosztottság után 1918 őszén jelent meg újra önálló geopolitikai alakulatként Európa térképén, rendkívüli nehézségekkel küszködött. Az idegen megszállás alatt eltérő államszervezetek keretében élő területek politikai struktúra, tradíció, életstílus és életszínvonal, jogrend és gazdasági szerkezet, fizetőeszköz, gyakorlatilag tehát minden alapvető körülmény tekintetében különböztek egymástól. Pusztán a gazdasági eltéréseket említve is látható a helyzet súlya: a poroszországi területek viszonylag fejlett mezőgazdasággal rendelkeztek és a német ipari központok élelmiszerellátását szolgálták, a cári megszállás textil- és fémipara az orosz birodalom igényeire épült, Galícia elmaradott gazdasága pedig komoly nehézségeknek nézett elébe a megszűnt Monarchia országaiból származó behozatal nélkül. Mindehhez hozzá kell számítanunk a Nagy Háború pusztításait, amelyek a négy évig hadszíntérként szereplő lengyel területeket érintették, s azt is, hogy a korábbi határvidékek az egyesítéssel az ország belsejébe kerültek. A vasúthálózat külön problémát jelentett. Elég rátekintenünk a korabeli térképekre, hogy lássuk, a legsűrűbb a német területeken volt, ezt követte Galícia, a legritkább vonalakat ugyanakkor az orosz részeken találjuk. S az idegen központokhoz tartozás miatt Varsónak olyan nagyvárosokkal, mint Poznań, Lwów vagy Gdańsk, nem volt közvetlen vasúti összeköttetése. Három szoros kötelék azonban igen erősen összefűzte e területek lakosait: a nyelv, a történelmi tudat és a nemzeti összetartozás érzése.
A gazdasági konszolidáción és a soknemzetiségű összetételen túl az új Lengyelország harmadik legsúlyosabb kérdése a határok problémája volt. A világháború győztes hatalmai elismerték az újjászülető lengyel államot, de hogy hol fognak húzódni határai, azt senki sem tudta pontosan. A lengyel politika fő célkitűzése az volt, hogy a Lengyelország első felosztása (1772) előtti határokat állítsák vissza, vagyis lehetőleg álljon helyre az egykori „két nemzet köztársasága”, azaz a Lengyel–Litván Köztársaság (Rzeczpospolita). A német csapatok kivonulása után Lengyelország és Oroszország között hatalmas légüres tér keletkezett, amelyen a lengyelek és az ukránok egyaránt megpróbálták – időnként egymás ellen – érvényesíteni érdekeiket. Nyitott kérdés volt, hogy mi a szándéka Szovjet-Oroszországnak, amely Németország kapitulációja után felmondta a breszti békét, és 1918 decemberében életbe léptette a „Visztula-hadműveletről” szóló hadparancsot: ebben a „burzsoá” lengyel állam munkásainak-parasztjainak „felszabadításáról” volt szó. Piłsudski 1920 áprilisában megelőző támadást indított a bolsevista állam ellen, de fordult a hadi szerencse, és az év augusztusának elején Mihail Tuhacsevszkij tábornok Vörös Hadserege a lengyel főváros alatt állt. Az újjászülető Lengyelország hadserege itt végül nagy győzelmet aratott, és ebben a sikerben a jelentős magyar lőszerszállítmányoknak is szerepük volt. A győztes varsói csata nyomán Lengyelország Szovjet-Oroszországgal 1921-ben megkötötte a rigai békét, s ezzel a keleti határok rögzítése megtörtént.
November 11-e egy 1937-es jogszabály nyomán lett nemzeti ünnep, amelyet a második világháború előtt mindössze két ízben lehetett megtartani, 1937-ben és 1938-ban. A német megszállás alatt nem lehetett megünnepelni, ennek ellenére a lengyelek minden évben sokhelyütt ún. „kis szabotázs” akciók keretében megpróbálkoztak vele, vállalva az ezzel járó kegyetlen következményeket. A berendezkedő kommunizmus 1945. július 22-én eltörölte, és csak a rendszerváltás után, 1989-ben állították vissza. A népköztársasági időkben ismét csak illegális megmozdulások keretében, s ugyancsak az ezzel járó következmények vállalásával lehetett megünnepelni. Kivételt képeztek az 1980-81-es évek, amikor a Szolidaritás legális működésének idején repressziók nélkül sor kerülhetett rá. A kommunista vezetés a nyolcvanas években központilag szervezett koszorúzásokkal lehetővé tette a nap megünneplését, de a független megemlékezést továbbra sem engedélyezte. A részben szabad választások nyomán felállt szejm 1989. február 15-én kelt törvényével ismét nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította november 11-ét.
„Tragikusan nehéz és sorsfordító időkben a történelem ura mint gondviselő mindig követet küld népeihez, olyan embert, aki személyében nem csak megtestesíti sorstársai millióinak álmát, hanem képes az álmok valóra váltásában célba vezetni a népét. Józef Klemens Piłsudski, az államférfi és hadvezér a huszadik században olyan lengyel követe volt a Gondviselésnek, akinek történelmi teljesítménye nélkül minden bizonnyal nem létezne a mai Lengyelország” – mondta Kövér László, az Országgyűlés elnöke a XII. kerületi Csörsz parkban felállított Piłsudski-szobor avatóünnepségén, szeptember 26-án. A lengyel és a magyar történelem szerves összefonódásával kapcsolatban pedig hozzátette: „Ezt nevezik sorsközösségnek, és ez akkor sem fog változni, ha a mai világ hatalmasai nem akarnak hinni sem a sorsban, sem bármilyen természetes és hagyományos közösségben és értékben.”
E gondolatok jegyében ünnepeltük együtt lengyel barátainkkal függetlenségük visszaszerzésének 100. évfordulóját.