Lélekvesztés

Vezetői mégis büszkén hivatkoznak bizonyos alapvetésekre, úgy is mint a toleranciára, ám ez a jelek szerint már nem elegendő ahhoz, hogy egyben tartsa a kontinens népeit, főleg nem arra, hogy a hosszabb távú megmaradást is garantálja. Sőt.

A nagy port kavart múlt keddi, strasbourgi vitán, illetve a bevándorlással kapcsolatos nézeteltéréseken és a halálbüntetés szó kimondása vetette közéleti hullámokon túl Orbán Viktor kormányfő ugyan utalt e hiányosságokra, no meg arra is, mégis csak erről kellene beszélni, de a célközönség, nevezetesen az unió überliberális véleményformálói köre nyilván nem erre hegyezte a fülét. Nem tehették, hiszen az ő dolguk, hogy felemelt ujjal védelmezzenek valamit, amiről már ők sem igazán tudják, pontosan mi is az.
De hogyan jutottunk odáig, hogy a fősodratú média számára ma szinte fontosabb és örömtelibb hír nem létezhet a hét végi ír népszavazás eredményénél a melegházasság bevezetéséről?

Az elmúlt évtizedekben a hosszú ideig belső háborúk és konfliktusok tépázta Európa elhatározta, békét teremt, amolyan augustusi módon, és mivel a legutolsó és kétségtelenül talán az egyik legbrutálisabb próbatétel, a náci iszonyat ilyen-olyan áron való legyőzése után hátat fordít minden meggyőződésnek és identitásnak. Mondván, ha ezek megerősödnek, az csak szembeállítja egymással a népeket, amelyeket előbb-utóbb diktátorok fognak ismét feltüzelni egy újabb háború érdekében. Leszámítva a továbbra is diktatúra alatt sínylődő, olykor lesajnált keleti blokkot, eldőlt: legyen hát az európai hitvallás a mindent és mindenkit elfogadó tolerancia. Jó, azért a mai unió bölcsőjénél ott volt egy bizonyos Robert Schuman is, aki azt mondta, Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz, de a mai vezetők ezt hajlamosak elfeledni.

A végeredmény legfeljebb félsiker: kétségtelen jólét, ami vonzza a bevándorlókat, akik viszont leginkább határozott értékrenddel, erős kultúrával, hovatovább radikális nézetekkel érkeznek. És mivel a „semmit” tisztelő Európa lelkileg üres, hangzatos szólamok és elvek mögé bújtatott, parttalan vitákat folytató struktúrává változott, szépen kitöltik a fennmaradó helyet a maguk életfelfogásával. Hogy ez mennyire tragikus tud lenni, azt a lampedusai szörnyűségek mellett szomorúan érzékelteti a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet.

Mégis igaza volt Schumannak? Ha nem őrizzük keresztény gyökereinket, ha nem vagyunk rájuk büszkék, s nem merítünk belőlük, feloldódunk a modern kori népvándorlás forgatagában? És évtizedeken belül bekövetkezik az, ami a tatároknak, az oszmánoknak vagy éppen a szovjeteknek sem sikerült?

Pünkösdöt ünnepelte a hét végén a keresztény világ, a Szentlélek kiáradását. Érdemes felidézni ennek kapcsán a bibliai történetet: a Krisztus feltámadását megtapasztaló tanítványok a harmadik isteni személy közreműködésével úgy tudták hirdetni az élet értelmét hordozó evangéliumot, hogy mindenki, aki a téren állt, és a világ különböző pontjairól érkezett, a saját nyelvén hallotta a szónoklatot. Kis túlzással innen indult a keresztény Európa kialakulása is. Azok az értékek pedig, amelyekről kétezer éve az apostolok beszéltek, s később az életüket is adták értük, a következők: felebaráti szeretet, szolidaritás az elnyomottakkal és nincstelenekkel, önzetlenség, s ebből következően a család és az emberi élet tisztelete. Az egyén helyett a másik ember, illetve közösség erősítése. A feltámadás hitében a szenvedés elfogadása.

Ezeket tagadta meg mára Európa, és választotta helyette a bármely eszme elfogadását kizárólagossá tevő nézetrendszert a francia forradalom idején rögzített alapvetések mentén, s hagyja, hogy ezek nyomán az individualizmus uralkodjon. Rövid távon, úgy tűnik, végül is bevált, elég csak megnézni mondjuk egy monte-carlói jachtkikötőt.

A hosszú táv azonban már erősen kétséges. Minden hangzatos, a toleranciát sulykoló szólam ellenére ugyanis igazából Európa ma önző és elkényeztetett. Bár nem tudja, de szüksége lenne valódi lélekre. Különben, ahogy mostanában a Földközi-tengeren hánykolódó, ütött-kopott csónakokkal történik, valamennyien elsüllyedünk.