Akasszuk hát le az internetes húskampóról, és válaszoljuk is meg mindjárt, nem, nem kell nekünk hatmillió sertés. Még 2020-ra sem. Annál sokkal több kell, hét-, nyolc-, kilencmillió vagy amennyivel elbírunk, csak minél több legyen.
Az sem baj, ha nem tudjuk az összeset megenni. És nem baj, ha nem szomorkodunk emiatt bal kezünkben egy félbehagyott stifolderrel, amit csak úgy magában, a jobban meg egy alig megkezdett füstölt csülökkel, amihez meg a stifoldert harapnánk, miközben tudnánk, hogy tízóraira főtt füstölt fej vár minket, ebédre, tekintettel a rostokra és az emésztésre, tartalmas húsos káposzta, vacsorára pedig egy könnyű, alig harmincdekás rántott szelet. Mert nem a sok éhes itthoni szájat kell betömni azzal a teméntelen mennyiségű disznóval, hanem azokat, amelyek a határon túl vannak. Igen, nekik kellene az a sok, remélhetőleg jó minőségű és a német, dán, lengyel és szlovák sertésnél finomabb magyar sertéshús. A kinti ízekről idegenbe szakadt hazánkfiai tudnának mesélni, arról is, hogy mit jelent nekik, és arról is, hogy mi a különbség például a magyar paprika és egy másik országban termett között. Ugyanez igaz a paradicsomra, és igaz a sertéshúsra is. Ha nekik nem hisznek kérdezzék meg a koreai, japán és kínai vásárlókat, akik szívesen veszik a magyar sertést.
Így, ezért kell nekünk az a sok disznó. Mert a vantól nem kell félni, attól sosem kell, szokta mondogatni apám, és rögtön hozzáteszi azt is, hogy a nincstől, na attól félni már egyenesen kötelező. Ráadásul hiába alacsony most az élő sertés ára, most sem történt semmi, csak a már ismerősként üdvözölt árhullámvasútra kéredzkedett fel. Mert a sertésár az mindig hullámzik, megvan a maga amplitúdója, sajátos szinusza, egyszer fent, egyszer lent. Igaz, most nem a szokásos piaci kilengés tapasztalható, most az orosz embargó hatása érezhető. Persze nem azért, mintha mi olyan sok sertés vittünk volna a moszkvai piacokra, csak a hazai termelés alig öt százalékát. Most azért van nagy baj, mert a gondosan megtervezett és kitervelt szankciók miatt nem szállíthatnak az aprónak igazán nem nevezhető orosz piacra se a németek, se a dánok, se a lengyelek, se senki Európából. A felsorolt országokban pedig természetesen nem állt le a tenyésztés és a feldolgozás sem, szaporodtak is szépen a sonkák, tárolási támogatást is kellett adni, mentek is mindenféle disznóalkatrészek a hűtőházakba. Csak sajnos két-három hónap után kiengedték őket – egyenesen az európai belpiacra.
Itt van persze az örök árkérdés is, ami így, a nagy áfacsökkentés után nem is annyira kérdés. Mert egyértelmű és kijelenthető, hogy olcsóbb lett a sertéshús, élénkült a kereslet, érzi ezt a szakma, érzik ezt a kereskedők. És jó lesz a tenyésztőknek, sertéstartóknak is, mert tisztul a piac, és tiszta piacon mindig könnyebb boldogulni, de leginkább persze a vásárlóknak jó. Hogy megértsük, mennyire, ahhoz idézzünk egyszer egy páclében edződött húsipari szakembert, aki kemény volt, mint a solingeni acél, és élesen, mint a jó kés, vágott az esze és nyelve is, nos, ő azt mondta: a lélektani határ ezer forint kilónként. Ha ennél drágább a karaj, ami a vasárnapi rántott hús alapja, és ebbéli minőségében a jólét egy sajátos fokmérője, akkor baj van. Akkor nem veszik az emberek. A karaj ára pedig régóta és hosszú időn át ezer forint felett volt, persze, hogy nem vették a népek akkora elánnal, mint olcsóbb korában. Fogyni persze fogyott, de óvatosabban bántak vele, és vettek helyette mást, főleg baromfit.
Ebből persze nem következik egyenesen, hogy drasztikusan átalakultak az eltelt nyolc-tíz évben a fogyasztói szokások, de tagadni is kár, hogy jóval több, és gyakran olcsóbb baromfihúst vettünk, bár a csirkemellfilé talán más véleményen lenne. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy kaptunk közbe a nyakunkba jó kis világgazdasági válságot, elszálló frank- és euróárfolyamot, és egyáltalán nem lett könnyebb az élet. Közben hülyeségekkel is hadakozni kellett, a legutóbbi az volt, hogy rákot okoznak a vörös húsok, pedig azok nem okoznak semmit, legfeljebb jóllakottság érzetet, ha jól készítik el őket. Rákot a sok adalékanyag okozhat, talán a mértéktelen zabálás, a kevés mozgás és még a hülyeség, aminek következtében ráadásul az ember cukra is felmegy, s ez szintén roppant ártalmas az egészségre.
Az áfacsökkentés, ami nemcsak újabb rezsicsökkentésnek, de egy teljes mezőgazdasági vertikum megerősítésének is felfogható, tehát jó dolog. És a sok disznó is az. Nem kell félni tőlük, már csak azért sem, mert se szárazkolbászba, se töpörtyűbe nem fulladt még bele senki.
Az sem baj, ha nem tudjuk az összeset megenni. És nem baj, ha nem szomorkodunk emiatt bal kezünkben egy félbehagyott stifolderrel, amit csak úgy magában, a jobban meg egy alig megkezdett füstölt csülökkel, amihez meg a stifoldert harapnánk, miközben tudnánk, hogy tízóraira főtt füstölt fej vár minket, ebédre, tekintettel a rostokra és az emésztésre, tartalmas húsos káposzta, vacsorára pedig egy könnyű, alig harmincdekás rántott szelet. Mert nem a sok éhes itthoni szájat kell betömni azzal a teméntelen mennyiségű disznóval, hanem azokat, amelyek a határon túl vannak. Igen, nekik kellene az a sok, remélhetőleg jó minőségű és a német, dán, lengyel és szlovák sertésnél finomabb magyar sertéshús. A kinti ízekről idegenbe szakadt hazánkfiai tudnának mesélni, arról is, hogy mit jelent nekik, és arról is, hogy mi a különbség például a magyar paprika és egy másik országban termett között. Ugyanez igaz a paradicsomra, és igaz a sertéshúsra is. Ha nekik nem hisznek kérdezzék meg a koreai, japán és kínai vásárlókat, akik szívesen veszik a magyar sertést.
Így, ezért kell nekünk az a sok disznó. Mert a vantól nem kell félni, attól sosem kell, szokta mondogatni apám, és rögtön hozzáteszi azt is, hogy a nincstől, na attól félni már egyenesen kötelező. Ráadásul hiába alacsony most az élő sertés ára, most sem történt semmi, csak a már ismerősként üdvözölt árhullámvasútra kéredzkedett fel. Mert a sertésár az mindig hullámzik, megvan a maga amplitúdója, sajátos szinusza, egyszer fent, egyszer lent. Igaz, most nem a szokásos piaci kilengés tapasztalható, most az orosz embargó hatása érezhető. Persze nem azért, mintha mi olyan sok sertés vittünk volna a moszkvai piacokra, csak a hazai termelés alig öt százalékát. Most azért van nagy baj, mert a gondosan megtervezett és kitervelt szankciók miatt nem szállíthatnak az aprónak igazán nem nevezhető orosz piacra se a németek, se a dánok, se a lengyelek, se senki Európából. A felsorolt országokban pedig természetesen nem állt le a tenyésztés és a feldolgozás sem, szaporodtak is szépen a sonkák, tárolási támogatást is kellett adni, mentek is mindenféle disznóalkatrészek a hűtőházakba. Csak sajnos két-három hónap után kiengedték őket – egyenesen az európai belpiacra.
Itt van persze az örök árkérdés is, ami így, a nagy áfacsökkentés után nem is annyira kérdés. Mert egyértelmű és kijelenthető, hogy olcsóbb lett a sertéshús, élénkült a kereslet, érzi ezt a szakma, érzik ezt a kereskedők. És jó lesz a tenyésztőknek, sertéstartóknak is, mert tisztul a piac, és tiszta piacon mindig könnyebb boldogulni, de leginkább persze a vásárlóknak jó. Hogy megértsük, mennyire, ahhoz idézzünk egyszer egy páclében edződött húsipari szakembert, aki kemény volt, mint a solingeni acél, és élesen, mint a jó kés, vágott az esze és nyelve is, nos, ő azt mondta: a lélektani határ ezer forint kilónként. Ha ennél drágább a karaj, ami a vasárnapi rántott hús alapja, és ebbéli minőségében a jólét egy sajátos fokmérője, akkor baj van. Akkor nem veszik az emberek. A karaj ára pedig régóta és hosszú időn át ezer forint felett volt, persze, hogy nem vették a népek akkora elánnal, mint olcsóbb korában. Fogyni persze fogyott, de óvatosabban bántak vele, és vettek helyette mást, főleg baromfit.
Ebből persze nem következik egyenesen, hogy drasztikusan átalakultak az eltelt nyolc-tíz évben a fogyasztói szokások, de tagadni is kár, hogy jóval több, és gyakran olcsóbb baromfihúst vettünk, bár a csirkemellfilé talán más véleményen lenne. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy kaptunk közbe a nyakunkba jó kis világgazdasági válságot, elszálló frank- és euróárfolyamot, és egyáltalán nem lett könnyebb az élet. Közben hülyeségekkel is hadakozni kellett, a legutóbbi az volt, hogy rákot okoznak a vörös húsok, pedig azok nem okoznak semmit, legfeljebb jóllakottság érzetet, ha jól készítik el őket. Rákot a sok adalékanyag okozhat, talán a mértéktelen zabálás, a kevés mozgás és még a hülyeség, aminek következtében ráadásul az ember cukra is felmegy, s ez szintén roppant ártalmas az egészségre.
Az áfacsökkentés, ami nemcsak újabb rezsicsökkentésnek, de egy teljes mezőgazdasági vertikum megerősítésének is felfogható, tehát jó dolog. És a sok disznó is az. Nem kell félni tőlük, már csak azért sem, mert se szárazkolbászba, se töpörtyűbe nem fulladt még bele senki.