Vélemény és vita
Leküzdhetetlen szúnyogok
Ősz derekán, végén szoktak megjelenni. Alig egy-kettő kósza példányról van szó általában, de ezek olyan dolgokra képesek, hogy Vidéki Lajost néha már a kétségbeesés környékezi
A leküzdhetetlen szúnyogok az ősz derekán, végén szoktak általában megjelenni a lakótelepi kis lakásban, a harmadik emeleten. Vidéki Lajos, aki sokféle problémát megoldott már, ezekkel a kitanult rovarokkal nem nagyon tudott mit kezdeni. No, nem arról van szó, hogy olyan nagy tömegben támadnának, nem, alig egy-kettő kósza példányról van szó általában, de ezek olyan dolgokra képesek, hogy Vidéki Lajost néha már a kétségbeesés környékezi.
A szúnyog, latinul culicidae, az emberiség, no és a meleg vérű állatok legnagyobb bosszúságára jelen van a bolygó legeldugottabb zugaiban is, csak a kemény sivatagban, no és az örök hó birodalmában nem él meg. De annak szélén például annál nagyobb tömegekben támad, gondolt itt Vidéki Lajos azokra a visszaemlékezésekre, amik a guláglakók keserves életéről szóltak. Akiknek napjait az őrök kegyetlensége, az elégtelen táplálkozás és a napi tíz-tizenkét órás kemény munka mellett télen az iszonyú hideg és a szél, a rövidke nyáron pedig a mocsarakban napok alatt megszülető millió és millió szúnyog is keserítette. Eme kis szörnyetegek ellen pedig akkor és ott nem volt semmijük, csak csapkodni tudtak. Nem volt „szúnyogellenítőjük”, ahogy Vidéki Lajos kislánya nevezte óvodás korában a vérszívók ellen a civilizált világban alkalmazott különféle technikákat és eszközöket.
Szúnyogból vagy háromezer-ötszáz fajta létezik a földön, de egy dologban állítólag azonosak. Mégpedig abban, hogy vérre csak a nőstény utazik. A tudomány jelen állása szerint azért kell neki, mert bizonyos ebből kinyerhető anyagok nélkül életképtelenek lennének a petéi. Amiket általában a valami elviselhető klímájú helyen való kitelelés után (na, vajon hol van ilyen az északi sarkkör közelében, kérdezte magától Vidéki Lajos erről olvasván) tavasszal rak le száz-háromszáz közötti darabszámmal a megfelelőnek gondolt tócsába, állóvízbe. Ahol aztán a kikelő lárvák a felszín közelében lebegnek egy csoportban, és csövecskén át vesznek levegőt. Aztán a négy-hét napig tartó boldog bábállapot után kiröpülnek, hogy végrehajtsák a programot, amit beléjük kódoltak. Ez a hímek részéről némi növényi nedvekkel való táplálkozás lenne, majd egy-egy nőstény megtermékenyítése után a csendes elmúlás. A nőstény pedig, mint már tudjuk, áttelel, és petézik tavasszal.
Na, éppen itt talált egy kis bibit Vidéki Lajos a tudósok okosságában, mert ezek szerint ugye, az lenne a normális, ha a nőstény szúnyogok csak tavasszal, petézés idején csípnének. És csak egyszer-egyszer, nem megállás nélkül, mint azt a tudósokon kívül minden normális ember már megtapasztalhatta. Bizony, hagyni kellene már ezt a petézéses szöveget, és kimondani tudományosan, hogy a nőstény szúnyog mindig, minden évszakban és helyzetben azon van, hogy megcsípje kiszemelt áldozatát. Akit vagy amit megint csak a tudósok szerint szagáról, szén-dioxid-kibocsátásáról ismer fel, mert hogy látása még szerencsére nem annyira tökéletes ennek a rovarnak. Bár ez utóbbi megállapítással is vannak némi gondok, gondoljunk csak az őt elkapni igyekvő kéz láttán a repülő szúnyog által bevetett gyors pályakorrekciókra. De ha már ott tartunk, hogy valahogy észrevétlenül helyzetbe kerültek (Vidéki Lajos megfigyelte azt is, hogy csupasz lábszára helyett előszeretettel a zoknin keresztül támadnak, így abszolút nem lehet észrevenni, hogy mire készülnek), akkor előkerül a szájrészben, tokban tartott fullánk. És megtörténik a szúrással együtt a szívást nehezítő, véralvadást megelőzendő a saját fejlesztésű antikoaguláns befecskendezése, aztán a tokot tömlőként használva a fejben lévő miniatűr szivattyúval megkezdődhet a táplálkozás. Mert erről van szó, pusztán táplálkozásról, ezek a kis vámpírok már rég elfelejtették a tavaszi petézést, amikor az egyre hosszabb őszi estéken, éjszakákon a célpont fülébe muzsikálnak.
Aztán Vidéki Lajos lakótelepén talán még azt is tudják ezek az ősz derekán megjelenő vérszívók, hogy csak a villanyoltás után érdemes támadni, és nagy veszélyekkel jár, ha a sikeres akció után, az egy-két napig tartó emésztés idejére a plafonon vagy más nyílt falfelületen telepednek le. Így tehát valami ördögi módon éppen az elalvás szép pillanataiban törik meg a csendet, hogy aztán az eredménytelen csapkodások után mindig fáradt hősünk abban a tudatban aludjon el, hogy biztosan eltalálta a karját vagy gyér hajjal fedett fejét támadó vérszívót. Ez persze csak a legritkább esetekben történik meg, így hát megtörténik a csípés, talán perverzióból néha többször is ugyanazon a kis felületen. A szervezet pedig azonnal beveti a hisztamint a már emlegetett antikoaguláns ellen, így következik az álmunkban történő heves vakarózás a szenvedéssel. A jóllakott vámpírszúnyog pedig ezután rejtekhelyet keres. Vidéki Lajos legutóbb az ágy feje és a fal között lévő alig kétcentis résben bukkant rá egy ilyen rafinált példányra, aki két hét alatt már több éjszakáját is tönkretette.
A szúnyog, latinul culicidae, az emberiség, no és a meleg vérű állatok legnagyobb bosszúságára jelen van a bolygó legeldugottabb zugaiban is, csak a kemény sivatagban, no és az örök hó birodalmában nem él meg. De annak szélén például annál nagyobb tömegekben támad, gondolt itt Vidéki Lajos azokra a visszaemlékezésekre, amik a guláglakók keserves életéről szóltak. Akiknek napjait az őrök kegyetlensége, az elégtelen táplálkozás és a napi tíz-tizenkét órás kemény munka mellett télen az iszonyú hideg és a szél, a rövidke nyáron pedig a mocsarakban napok alatt megszülető millió és millió szúnyog is keserítette. Eme kis szörnyetegek ellen pedig akkor és ott nem volt semmijük, csak csapkodni tudtak. Nem volt „szúnyogellenítőjük”, ahogy Vidéki Lajos kislánya nevezte óvodás korában a vérszívók ellen a civilizált világban alkalmazott különféle technikákat és eszközöket.
Szúnyogból vagy háromezer-ötszáz fajta létezik a földön, de egy dologban állítólag azonosak. Mégpedig abban, hogy vérre csak a nőstény utazik. A tudomány jelen állása szerint azért kell neki, mert bizonyos ebből kinyerhető anyagok nélkül életképtelenek lennének a petéi. Amiket általában a valami elviselhető klímájú helyen való kitelelés után (na, vajon hol van ilyen az északi sarkkör közelében, kérdezte magától Vidéki Lajos erről olvasván) tavasszal rak le száz-háromszáz közötti darabszámmal a megfelelőnek gondolt tócsába, állóvízbe. Ahol aztán a kikelő lárvák a felszín közelében lebegnek egy csoportban, és csövecskén át vesznek levegőt. Aztán a négy-hét napig tartó boldog bábállapot után kiröpülnek, hogy végrehajtsák a programot, amit beléjük kódoltak. Ez a hímek részéről némi növényi nedvekkel való táplálkozás lenne, majd egy-egy nőstény megtermékenyítése után a csendes elmúlás. A nőstény pedig, mint már tudjuk, áttelel, és petézik tavasszal.
Na, éppen itt talált egy kis bibit Vidéki Lajos a tudósok okosságában, mert ezek szerint ugye, az lenne a normális, ha a nőstény szúnyogok csak tavasszal, petézés idején csípnének. És csak egyszer-egyszer, nem megállás nélkül, mint azt a tudósokon kívül minden normális ember már megtapasztalhatta. Bizony, hagyni kellene már ezt a petézéses szöveget, és kimondani tudományosan, hogy a nőstény szúnyog mindig, minden évszakban és helyzetben azon van, hogy megcsípje kiszemelt áldozatát. Akit vagy amit megint csak a tudósok szerint szagáról, szén-dioxid-kibocsátásáról ismer fel, mert hogy látása még szerencsére nem annyira tökéletes ennek a rovarnak. Bár ez utóbbi megállapítással is vannak némi gondok, gondoljunk csak az őt elkapni igyekvő kéz láttán a repülő szúnyog által bevetett gyors pályakorrekciókra. De ha már ott tartunk, hogy valahogy észrevétlenül helyzetbe kerültek (Vidéki Lajos megfigyelte azt is, hogy csupasz lábszára helyett előszeretettel a zoknin keresztül támadnak, így abszolút nem lehet észrevenni, hogy mire készülnek), akkor előkerül a szájrészben, tokban tartott fullánk. És megtörténik a szúrással együtt a szívást nehezítő, véralvadást megelőzendő a saját fejlesztésű antikoaguláns befecskendezése, aztán a tokot tömlőként használva a fejben lévő miniatűr szivattyúval megkezdődhet a táplálkozás. Mert erről van szó, pusztán táplálkozásról, ezek a kis vámpírok már rég elfelejtették a tavaszi petézést, amikor az egyre hosszabb őszi estéken, éjszakákon a célpont fülébe muzsikálnak.
Aztán Vidéki Lajos lakótelepén talán még azt is tudják ezek az ősz derekán megjelenő vérszívók, hogy csak a villanyoltás után érdemes támadni, és nagy veszélyekkel jár, ha a sikeres akció után, az egy-két napig tartó emésztés idejére a plafonon vagy más nyílt falfelületen telepednek le. Így tehát valami ördögi módon éppen az elalvás szép pillanataiban törik meg a csendet, hogy aztán az eredménytelen csapkodások után mindig fáradt hősünk abban a tudatban aludjon el, hogy biztosan eltalálta a karját vagy gyér hajjal fedett fejét támadó vérszívót. Ez persze csak a legritkább esetekben történik meg, így hát megtörténik a csípés, talán perverzióból néha többször is ugyanazon a kis felületen. A szervezet pedig azonnal beveti a hisztamint a már emlegetett antikoaguláns ellen, így következik az álmunkban történő heves vakarózás a szenvedéssel. A jóllakott vámpírszúnyog pedig ezután rejtekhelyet keres. Vidéki Lajos legutóbb az ágy feje és a fal között lévő alig kétcentis résben bukkant rá egy ilyen rafinált példányra, aki két hét alatt már több éjszakáját is tönkretette.