Lejárt szavatosságú rettegés

Konkrétan tombol a diktatúra, amelyet egy kommunista birodalmi hadsereg nálunk állomásozó hadosztályai tartanak fenn. A cenzúra jóváhagyása nélkül szellemi termék nem kerülhet nyomdába vagy képernyőre, gépjárművet csak a kiváltságosok szerezhetnek, akárcsak telefonvonalat, ha egyáltalán, a börtönök pedig rogyásig vannak politikai alapon elítéltekkel. A pártállam mindent maga alá gyűr, ellenzék nem létezik, illetve rács mögött van, az egyházat üldözik, nemzetközi szervezetek semmilyen módon nem ténykedhetnek Magyarország területén.

A kultúra szintén totális ideológiai elnyomás alatt működik csak, a társadalomra erőltetett munkásmozgalmi teóriák, a marxista–leninista világkép a művészetek valamennyi spektrumát áthatja, s igaz ez az oktatásra és a tudomány világára is.

E kissé hiányos, talán némileg felületes leírás Dés László Művész Úr szerint minden további nélkül alkalmazható napjainkban is. A zeneszerző, aki éppen december 29-i nagykoncertjét promózza a „haladó” sajtóban, ugyanis a Népszavának fia emigrálása kapcsán azt találta kinyilatkoztatni, hogy ma ugyanolyan túlélési stratégiákat kell kialakítani, mint a Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben. Vagy lelépni. A tehetség, a szorgalom és a munka értelmetlenné vált fogalmak, s ez nem dramatizálás, hanem tény – hangzik a Dés-féle diagnózis. Lábjegyzet: a hetvenes–nyolcvanas években nem lehetett „lelépni”. Ma simán.

Igazából nincs is ebben az egész epeömlésben semmi újdonság, a ballib értelmiség évtizedek óta tartó nyünnyögése produkált már hasonlóan elképesztő hasonlatokat.

A kajabálás persze leginkább a polgári kormányzás idején hangosodik fel – bár Gyurcsány saját miniszterelnöksége idején is tüntetett a szélsőjobb ellen. Üvölt a kórus, fasiszta farkast kiállt a „demokratikus” had, fortélyos félelem igazgat az egyébként jól tartott megmondóemberek körében és környezetében. Ez az úgynevezett rettegés.

És úgy tűnik, mindig lehet fokozni. Például ha hihetünk Désnek, Orbán Viktor még a náciknál is gonoszabb. A második világháború során ugyanis a német hadsereg illetékesét állítólag sikerült lebeszélni Párizs lerombolásáról, a jelenlegi miniszterelnököt azonban szerinte nem lehet rábeszéléssel meggyőzni. Világos. Eddig tehát Hitler volt az egyik démoni előkép, most már az is kevés. A kormányfő mindennél IS rosszabb.
Csak azt nem érti az ember, hogy a sok-sok hisztivel pontosan mi is a célja az egyébiránt az 1990 előtt és után is remekül prosperáló, tüntetőleg nem fideszes kultúrvilágnak? Csak nem azért magyaráznak hazug módon, újra és újra a kádárinál is mostohább viszonyokról, mert igazából akkor nekik jobb volt? Nehéz kiigazodni a temérdek sületlenségen, ám egyet bizonyosan rögzíthetünk: amíg a kilencvenes, sőt, akár még a kétezres években is elég volt diktatúrázni a jobboldal kapcsán, pláne, hogy ezt a médiumok elsöprő többségében tehették az illetékes elvtársak, ma már kevés ez a „teljesítmény”. Miközben egy ideje a függetlenobjektív sajtó- és véleményvilág a Fideszt vádolja agymosással, valójában e tekintetben inkább megkésett, illetve rossz helyre címzett önkritikáról lehet szó. A rendszerváltoztatás óta ugyanis szinte hadseregnyien sulykolnak és vádaskodnak a polgári oldal ellenében. Valami hasonlóra hivatkozva csalta el a 2006-os választást Gyurcsány, mondván, akár hazugsággal és kamu-adócsökkentéssel is ér nyerni, hiszen a baloldalnak történelmi küldetése vezetni az országot. Hát, nem az.

Az emberek azonban, legalábbis a „körúton kívül”, immár nem vevők erre a jakobinus maszlagra, a jelek – például: választási eredmények – szerint nem hisznek a politikai okból folytatott, alaptalan riogatásnak sem. Eredményeket és hatékonyságot várnak, építkezést, s nem összevisszaságot, a nemzeti értékek mellett kiálló, egyértelmű vonalvezetésű kormányzást.

Bizony, lejárt az úgynevezett rettegés szavatossága.