Lehelek

Így, hogy most már mögöttünk az óév, jót s rosszat megszámlálva két Lehelről kell írnom, az egyik még a tavasszal ment el, a másik régebben, de én más Lehelt valahogy nem ismertem, és hát ezek a Lehelek sokat jelentettek nekem. Két Lehelről írok most, az egyik igazi újpesti vagány volt fénykorában, a másik meg szórványlelkész Erdélyben. Olyan református pap, aki vasárnaponként sokszor csak egy-két magyarnak mutat be istentiszteletet.

Két Lehelről kell írnom, mert aztán gyorsan elfelejtik őket, sőt, talán az idősebbet már el is felejtették. Ezért hát vele is kezdem, a tőről metszett újpesti vagánnyal, aki sodró lendületét és jampecoskodó beszédét mindvégig megőrizte Brüsszelben is, ahová végül kalandos élete végére sodródott. Az biztos, hogy Nagykörűből indult el, a cseresznyék földjéről, nem is volt hát igazi újpesti. Csak azzá lett idővel, és az is maradt akkor is, amikor 1956 véres novemberében elmenekült a várható megtorlás elől. Mert bizony saját bevallása szerint több oroszt is megölt a harcok során, így hát elővették volna, azzal tisztában volt. Elindult hát azzal a kétszázezerrel együtt, és igazi kemény csávóként, mint olyan sokan mások, mindjárt a francia idegenlégióban kötött ki. Ott érte az algériai háború is, ami azért kicsit véresebb dolog volt, mint amennyire mi tudjuk. És ott esett meg vele az, hogy járőrtársával együtt egyszer csak körbefogták az arabok. És ahogy mondta, a velük lévő, kiképzett német juhász kutya félt akkor ott talán a legjobban, és farkát behúzva, nyüszítve behúzódott a lábaik közé a rögvest megérkező véget szimatolva. De a vég nem jött el, csak jóval később, ott Brüsszelben. Ahol végül a várostól kapott egy bérlakást, aminek fürdőszobájában még fel volt krétázva az előző tulajdonos. Így volt, én is láttam, állítólag baltával verték agyon az arabok valami elszámolási vitában, az arabok, akik már a kilencvenes évek közepén is kemények voltak Brüsszelben. A fekvő embert formázó krétanyom mellett Lehel ki tudja honnan összegyűjtött hatalmas mennyiségű holmijával volt tele a lakás. És a dobozok között csak szűk ösvényeket hagyott a közlekedésre, a postás néhányszor meg is jegyezte neki, hogy biztos költözni készül, ezért van ez a helyzet. Közben meg az volt a helyzet, hogy a csajokról beszélt portóit kortyolgatva, és kuszkuszt főzött nekünk, bár abban nem volt sok köszönet.

Aztán egyik brüsszeli közkórházból indult el a nagy útra, ha jól tudom. Talán az a farkaskutya is mellészegődött, mert a kutyák is tudják, jó a bátor ember társasága az ilyen utazásokban.

Érdekes, a másik, a fiatal Lehel is kapcsolatba hozható a belga fővárossal, pontosabban az ottani magyar emigrációval és mindenféle szerencsevadászokkal. Rajtuk keresztül ismertem meg a kolozsvári fiatalembert, aki aztán többször megállt nálam a Széher úti cselédlakásban Kelet és Nyugat között átutazóban. Mert azért ne felejtsük el, hogy arrafelé, a Mezőség falvaiban még mindig kutya világ van, mármint a fogyó, öregedő magyarokra nézve. És akkor is az volt, amikor eleget téve a meghívásnak, megérkeztünk egyszer hozzá az év utolsó napjaira, Melegföldvárra. Ahol remek szállásunk volt az évszázados, kopott hajópadlós, duruzsoló kályhás parókián. Amelynek pincéjében hordókban, műanyag tartályokban állt a jóféle szilvapálinka, mert Lehel apja a helyi magyar iskolaigazgatóval felesben működtette a falu pálinkafőzőjét. Hát, soha még annyi pálinkát nem láttam, ha valamiféleképp begyulladt volna, hát biztos az egekbe röpíti a parókiát a dombtetőn álló templomocskával együtt. Mert aztán itt is nagyobb, szebb volt a románok temploma, és talán már románból több volt, mint magyarból. Akik a cudar télben kucsmásan, bundásan megjöttek rendre a templomba az újévi istentiszteletre. És akikben a mindenkori lelkész, most éppen Lehel barátom tartotta a lelket és a magyarságot. Miközben az arámi és más bibliai nyelvek ismeretében nemzetközileg jegyzett kutatója volt a Szentírásnak. És nem mellesleg ott a világ végén, a kilencvenes évek végén, letöltötte nekem mp3 formátumban a Dead can Dance addig megjelent összes lemezét és koncertfelvételét. Amit itthon át kellett még íratnom CD-kre, hogy egyáltalán hallgathassam. Hogy aztán ráadásul remek puliszkát is főzött ott a hóstáti kis blokklakásban, és úgy tudott mindent Kolozsvárról, mint egy Nagy Háború előtti bedekker, az is biztos.

És akkor most megtudtam, hogy ő is elment, elment hosszú szenvedés és nehéz betegség után, hitvest és két kicsiny gyereket hátrahagyva. Elment életének 49. esztendejében, én pedig már csak a házsongárdi sírt tudom majd megkeresni. Jó ember volt, jó társaságban is van.