Vélemény és vita
Legyőzetve győzni
Álláspont. Két nemzeti ünnepünk, március 15. és október 23. egyaránt arra emlékeztet, hogy a szabadság népe legyőzetve győzött
A magyar nép talán egész Európában a legkevésbé hajlandó, a legkevésbé alkalmas hitelvévé tenni az erőszakos felforgatásokat, felkeléseket, forradalmakat – írta 1850-ben Forradalom után című röpiratában Kemény Zsigmond, a történeti-politikai gondolkodás egyik legnagyobb alakja. Bírálta „a nép apostolait”, elsősorban Kossuthot, mert elhitték, hogy győzelem esetén mint független ország fennállhatunk, s hogy megengedi Európa e győzelmet. Az 1849-es katasztrofális vereségből pedig az következik, hogy Magyarországnak szorosabb viszonya az osztrák birodalommal bevégzett tény, és „európai és birodalmi szempontok nélkül többé semmi irányt kitűzni, hitelre emelni s fenntartani nem lehet”.
Bár a „reakciós” Keménynek sok tekintetben igaza volt, nem véletlen, hogy három nemzeti ünnepünk közül kettő nagy forradalmainkra és szabadságharcainkra emlékeztet. Ez Európában egyedülálló, igazi hungarikum, amit nem értenek (Máraival szólva) a boldog népek, amelyeknek „nincs történelmük”. Nyugaton 1956-ban sokan nem értették: „Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?” Mi azonban értjük, tudjuk, mert emlékezünk viszontagságos, zivataros, nemegyszer heroikus történelmünkre. Arra, hogy mint Faludy György írta: „ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, / és ötvenhat: egyszer minden száz évben / talpra állunk kínzóink ellen”. A világon talán legismertebb magyar költő, Petőfi írta le először, hogy mi, magyarok a „szabadság népe” vagyunk: „Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked.” 1848–49-ben éppúgy, mint 1956-ban. Ez utóbbiról írta Albert Camus: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia…”
Az elmúlt fél évezredben (egyetlen győztes szabadságharcunkat, a Bocskai-felkelést leszámítva) rengeteg vereség és veszteség sújtotta népünket. Miért ünnepeljük mégis – nem elbukott, hanem – levert forradalmainkat és szabadságharcainkat? A kommunista diktatúra által üldözött, bebörtönzött, evilági értelemben legyőzött Mindszenty bíboros hercegprímásnak ez volt a jelmondata: „Devictus vincit! – Legyőzetve győz!” Azt írta, hogy sok veszett ügy volt a világtörténelemben, de sokszor inkább sikernek tekinthető a veszett ügy, ha a lelkiismeret tiszta és nyugodt, több erkölcsi előnyére van a nemzetnek és a nép sokaságának, mint a legnagyobb siker, amit a gonoszság sugallt és hozott létre.A kegyetlenül eltiport és megtorolt 1956-os magyar szabadságharc két vesztese szerinte az „erkölcsileg lezüllött világkommunizmus és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen”. S velük szemben „milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, szívóssága”.
Két nemzeti ünnepünk, március 15. és október 23. egyaránt arra emlékeztet, hogy a szabadság népe legyőzetve győzött: 1849 után az 1867-es kiegyezéssel és 1956 után az 1989–1990-es rendszerváltoztatással, az idegen megszállók hazaküldésével. A végén mindig mi győztünk, mert volt bennünk hit és erő, „egybeforrt vágy és tiszta honfihűség”. Ezért csak részben van igaza Kemény Zsigmondnak: az európai és birodalmi szempontok fontosak ugyan, amelyeket ismernünk, értenünk és kezelnünk kell ma is, de ezzel egyidejűleg mindent meg kell tennünk szabadságunk, nemzeti szuverenitásunk és identitásunk megvédéséért. 1848–49 és 1956 hőseinek áldozata erre kötelez minden magyart.
Bár a „reakciós” Keménynek sok tekintetben igaza volt, nem véletlen, hogy három nemzeti ünnepünk közül kettő nagy forradalmainkra és szabadságharcainkra emlékeztet. Ez Európában egyedülálló, igazi hungarikum, amit nem értenek (Máraival szólva) a boldog népek, amelyeknek „nincs történelmük”. Nyugaton 1956-ban sokan nem értették: „Ők, akik örökségbe kapták –: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?” Mi azonban értjük, tudjuk, mert emlékezünk viszontagságos, zivataros, nemegyszer heroikus történelmünkre. Arra, hogy mint Faludy György írta: „ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc, / és ötvenhat: egyszer minden száz évben / talpra állunk kínzóink ellen”. A világon talán legismertebb magyar költő, Petőfi írta le először, hogy mi, magyarok a „szabadság népe” vagyunk: „Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked.” 1848–49-ben éppúgy, mint 1956-ban. Ez utóbbiról írta Albert Camus: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia…”
Az elmúlt fél évezredben (egyetlen győztes szabadságharcunkat, a Bocskai-felkelést leszámítva) rengeteg vereség és veszteség sújtotta népünket. Miért ünnepeljük mégis – nem elbukott, hanem – levert forradalmainkat és szabadságharcainkat? A kommunista diktatúra által üldözött, bebörtönzött, evilági értelemben legyőzött Mindszenty bíboros hercegprímásnak ez volt a jelmondata: „Devictus vincit! – Legyőzetve győz!” Azt írta, hogy sok veszett ügy volt a világtörténelemben, de sokszor inkább sikernek tekinthető a veszett ügy, ha a lelkiismeret tiszta és nyugodt, több erkölcsi előnyére van a nemzetnek és a nép sokaságának, mint a legnagyobb siker, amit a gonoszság sugallt és hozott létre.A kegyetlenül eltiport és megtorolt 1956-os magyar szabadságharc két vesztese szerinte az „erkölcsileg lezüllött világkommunizmus és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szövetségével az élen”. S velük szemben „milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, szívóssága”.
Két nemzeti ünnepünk, március 15. és október 23. egyaránt arra emlékeztet, hogy a szabadság népe legyőzetve győzött: 1849 után az 1867-es kiegyezéssel és 1956 után az 1989–1990-es rendszerváltoztatással, az idegen megszállók hazaküldésével. A végén mindig mi győztünk, mert volt bennünk hit és erő, „egybeforrt vágy és tiszta honfihűség”. Ezért csak részben van igaza Kemény Zsigmondnak: az európai és birodalmi szempontok fontosak ugyan, amelyeket ismernünk, értenünk és kezelnünk kell ma is, de ezzel egyidejűleg mindent meg kell tennünk szabadságunk, nemzeti szuverenitásunk és identitásunk megvédéséért. 1848–49 és 1956 hőseinek áldozata erre kötelez minden magyart.